Sokáig nem beszéltem róla. Mit lehet ilyenkor mondani? Mit lehet válaszolni? Nincs rá szó. Sajnálat? Semmi értelme. Mint ahogy magának a vetélésnek sem. Mégis a terhességek 25%-a így végződik. Megdöbbentő. És attól még, hogy nem beszélünk róla, gyakran megtörténik. Velünk is megtörtént.

Fotó: Pixabay

Karácsony

Nem vagyok biztos benne. Hiszem minden egyes terhességi teszt előtt teljesen biztos voltam benne, és aztán... eltelt már két hónap, eredménytelenül. Az első gyerekünk egyből összejött. Lehet, hogy már nem úgy működnek a dolgok...? 

2 perc az egész. Pozitív. Pozitív! Istenem, még a lélegzetemet is visszafojtom, annyira örülök neki. Nincsenek rá szavak. Pontosabban vannak. Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!

Persze megint rohannék a dokihoz. Elsőre ezt csináltam. De most már tudom, hogy nem szabad. Hiszen ilyen fiatal terhességnél még nincsen szívhang. A világ legszebb hangja... Nagyon fontos. Várok hát. Úgyis itt vannak az ünnepek... Türelmes leszek... Nincs más dolgom, mint várakozni és boldognak lenni... A csodába, hogy telhetnek ilyen lassan a napok?

A férjem szkeptikus. Ez a férjek dolga, nem igaz? De azért rosszul esik. Tudom, hogy a férfiak lassabban realizálják. Azt mondja, majd csak a 12. hét után lesz biztos a dolog. Addig ne éljük bele magunkat... Pár nap után megkérem, hogy ne mondja ezt... Mert kisbabánk lesz és egyértelműen terhes vagyok. Minden rendben lesz.

Marcinak elmesélem, hogy kistesója lesz. Talán még korai, de ez eszembe se jut. Mondogatja, hogy "csicsi", és mutat a hasamra. Igen, ott lakik a kicsi baba... Ezek ketten... Annyira boldog vagyok.

Karácsony után három héttel

Itt vagyunk, végre itt vagyunk az orvosnál! Boldog vagyok, megint kismama vagyok! Annyira türelmetlen voltam, annyira vártam, hogy végre megtudjam, minden rendben van. Majdnem három hét telt el azóta, hogy megcsináltam a tesztet, ami egy örökkévalóság... 

A kisbabánk majdnem hét hetes. Valószínűleg lesz szívhang. Nincs még hányingerem, de az Marcinál is csak később kezdődött. Ellenben folyamatosan pisilni járok. Ez jó. Nagyon jó.

Velem tart a férjem is. Emlékszem, hogy az első gyerekünknél mekkora élmény volt neki, amikor a szívhangot meghallotta. Akkor hitte el, hogy valóban megtörténik... Hogy szülők leszünk. Ezért fontos, hogy ő is itt van most.

Ultrahang. Annyira szeretem ezt a vizsgálatot, maga a csoda. Képes megmutatni valakit, akiről még senki sem sejt semmit, de pár hónap múlva nagyon is valóságos lesz.

Nézem a monitort, nézem a doktornő arcát. Van gyakorlatom benne. Nagy a csend, hosszú a vizsgálódás. Valami nincs rendben, érzem. Szabályos 10 mm-es petezsák, benne szikhólyag sejthető. Kb. 4-5 hetes lehet. Embrió vagy szívhang még nincs. Korán jöttünk volna...? A doktornő egy percig se bizonytalanít el, azt mondja legyek türelmes, két hét múlva kiderül. Szedjem tovább a vitaminokat, a következő találkozásunkig legyen labor. 

Hazafele már tudom. Érzem. A mi gyerekünk nem öt hetes. A mi gyerekünk hét hetes. Persze, vannak csodák... De valamiért most képtelen vagyok ebbe kapaszkodni és hitegetni magam.

Elnézést kérek a férjemtől, hogy elhívtam egy vizsgálatra, ahol még nem volt semmi kézzelfogható. Megérdemli az igazságot is: úgy gondolom, hogy a baba egy ideje nem fejlődött tovább. Éreztem a beágyazódást, néha annyira fájt, hogy meg kellett állnom egy percre. Tudom, melyik héten fogant meg.

Ha eddig csigalassúsággal teltek a napok, most szinte megállnak. Nem tudok mást, csak sírni. Nem tudok nem a kisbabámra gondolni, akivel valami történt. Akit elveszíthetek. Vagy talán már el is veszítettem.

Aztán erőt veszek magamon. Muszáj a gyerekemmel törődnöm. A másik gyerekemmel. A kétéves és nagyon is valóságos gyerekemmel. Nem láthatja, hogy kiborultam. Legyen vége ennek. Ideje elbúcsúzni a kistesótól.

Karácsony után négy héttel

Mikor időpontot kérek a laborra, megkérdezik, terhes vagyok-e. Szívem szerint azt mondanám, nem tudom... És hány hetes? Tényleg, hány? Mit mondjak? Öt... ?

A beutalón kért vizsgálatok között szerepel a véralvadás is. Ez valami új. Mihez kell? A neten már rákerestem, de a nővérek is megerősítenek benne: műtéthez kell. Műtéthez... akkor igaz.

Mit lehet tudni a műtétről? Egy nap? Ki lesz addig Marcival? Ha délelőtt megműtenek, délután hazaengednek kísérővel. Hála Istennek.

A napok lassan telnek. Minden elolvasok, amit a csendes vetélésről találni lehet. Mindegy, hogy orvos vagy egyszerű nő írta. Tudnom kell. Információ kell. Okok kellenek. Megnyugvás kell. Miért történt ez? A kisbabámat akarom!

Marcinak már nem mesélek a "kicsiről", ő sem hozza fel. Úgy tűnik, elfelejtette... Talán jobb is így.

Karácsony után négy és fél héttel

Kezdődik. Vérzek. Éjjel történik... csendben. Hálás vagyok. Végre megtörténik. Nem ijedek meg, csak megkönnyebbülök. Érzem, hogy a búcsúm jogos volt. Elveszítettem a kisbabámat. 

A rendelésen másik orvost kapok, soron kívül. A recepciós csak rám néz, és tudja, nem küldhet akárkihez. Mindenki nagyon kedves... De a petezsák sajnos ugyanakkora, embrió továbbra sem látható, a vérzést valószínűleg egy hematóma okozza. Rámtör a sírás. Az orvos megsimogat: "A természet nagy úr." Igen. Éreztem, hogy mi a helyzet, de most már tudom is. És azért ez más. 

Kapok egy gyógyszert, ami méhösszehúzódásokat okoz. A gyógyszertárban és az utcán is zokogok, de mire hazaérek, összeszedem magam. Még négy nap van a saját orvosommal való időpontig, addig folyamatosan és erősen vérzek.

Karácsony után öt héttel

Megint ultrahang. A petezsák már nincs bent, de nagy az összevisszaság a méhemben, ennyit még én is látok. A doktornő műszeres befejezést javasol, hogy elkerüljük a fertőzést. Mikor ettem utoljára? Pár órája. Rendben, akkor ma már ne egyek semmit, este találkozunk a kórházban. Egy éjszaka az egész. 

Marci anyunál, ott találkozunk a férjemmel. Együtt megyünk a kórházba és utána hazaviszi Marcit. Mostanában nagyon anyás, aggódom értünk, de elalszik a kocsiban és az ágyába is sikerül áttenni. Hálás vagyok.

Beérek időben. Átveszem anyu hálóingjét. A szobatársam egy tündér, és neki talán soha nem lehet gyereke... szinte szégyellem magam. Hiszen... nekem mindenem megvan. És még több is lehet... egyszer. Nemsokára befut a doktornő is. Még piros az arca a hidegtől, hamarosan kezdünk.

Abortuszom lesz. 29 éves vagyok, van egy egészséges gyerekem, és soha az életben nem kérnék terhességmegszakítást. Most mégis itt vagyok. De már nem fáj. Elbúcsúztam.

A méltóságom két évvel ezelőtt a szülőszobán hagytam, a meztelenség és a póz nem zavar. Azt hiszem, nem vagyok ideges, de persze úgy remeg a lábam a kengyelben, mint a nyárfalevél. Ezt egyszerűen képtelenség szenvtelenül végigcsinálni.

A műszeres befejezés jól sikerül. Éjszaka nem igazán tudok pihenni, reggel már mehetek haza. Nincs fájdalom. A vérzés pár nap alatt teljesen eláll, és egészen minimális. Azt mondják, ez a vetélés statisztikailag nem befolyásolja a későbbi terhességet.

Karácsony után hét héttel

Kontroll. Az ultrahangon rendben, a doktornő mutatja, hogy a méhnyálkahártya tökéletes. Két menstruációt kell várni, mire megint kezdhetünk próbálkozni. 

Tudom, hogy van, aki ilyenkor hosszú hónapokig hallani sem akar ilyesmiről. De én már nagyon várom. Várom az új esélyt. Várom a szivárványbabánkat.

A műtét utáni napon Marci odajön hozzám, és közli a hasamra mutatva, hogy "Csicsi!" Elszorul a torkom. Elmesélem neki, hogy már nincs kicsi babánk. Elvesztettük... Soha többet nem hozza szóba. 

Őszinte vagyok, amíg ezt írtam, előjöttek az emlékek. Ugyanúgy sírok, mint akkor, mert most is ugyanazt érzem. És mert életem végéig hiányozni fog a kisbabám.

Ha Marci nem lenne, nem tudom hogy vészeltem volna át ezt az egészet. Pár hét alatt kétszer változott meg az életünk. De túl vagyunk rajta és csak az számít, hogy bizakodva menjünk tovább. Van egy fantasztikus gyerekünk és hiszünk benne, hogy jó dolgok várnak még ránk. 

#avetélésnemtabu

Források:

• babaszoba.hu
• egeszsegkalauz.hu
• gendiagnosztika.hu
• maternity.hu
• webbeteg.hu

Mivel az idei már a harmadik nyaralásunk Marcival, volt némi fogalmunk róla, hogy mire számíthatunk pihenés címén. Nem támasztottunk nagy elvárásokat, mindent úgy terveztünk (vagy nem terveztünk) meg, hogy gyerekkel is élvezhető legyen. És a végére mi lepődtünk meg a legjobban, hogy egy két és fél évessel már teljesen más a dinamika.

Tavalyelőtt egy féléves babával, akinek a legkiemelkedőbb teljesítménye a négykézláb közlekedés vagy a babapiskóta volt, és kizárolag szoros emberfogásban, a hátunkon volt hajlandó aludni napközben.

Tavaly egy másfél éves kis dömperrel, aki már kitartóan közlekedett a saját lábán, mégis rendkívül labilis volt. Beszélni nem igazán tudott, az akarata ellenben már nagyon jól fejlődésnek indult. Éljen! 

Idén a két és fél évessel viszont ezekbe a zseniális dolgokba futottunk bele:

Saját lábán elmegy (majdnem) mindenhová. Végre. Végre nem kell egész nap cipelni, elég szükség esetén felkapni a tizenhat és fél imádnivaló kilóját. Köszönöm!

Önállóan eszik. Étteremben egyre ügyesebben boldogul egyedül is. Ez nem azt jelenti, hogy egyedül végez három fogással, hanem hogy ügyesen elmajszolja már a rántott sajtot, szépen iszik a pohárból és prímán lefoglalja magát az étteremben található játékokkal.

Jól alszik. Eszméletlenül nagy dolog. Kibújtak a fogacskák, nincs már cicizés, nem kell utazóágy, és pont eléggé elfárad napközben ahhoz, hogy este elájuljon és csak reggel napkeltekor nyissa ki a szemét legközelebb.

Kis mértékben alkalmazkodik. Igen, ez komoly. Egy ennyi idős gyerek már tud várni (egy kicsit), elfogadja a kompromisszumokat és egyszer-egyszer tekintettel van másokra, azaz ránk, édes szüleire. Alakul ez.

Minden buliban benne van. Legalább olyan lelkes, mint mi, holott a legtöbb dolgot akkor tapasztalja meg először életében. Egyelőre elképzelni sem tudom, milyen lesz ha már semmihez nincs kedve velünk, mert annyira élvezem ezt az időszakot.

Beszél. Mindent meg lehet dumálni vele. Elmondja, ha szeretne valamit vagy fáj valamije. Kér és köszön. Elmondja ha pukizott. Elmondja a családi titkokat a strandon. Követeli a fagyiját, kibeszéli a járókerőket. Ha valakinek, hát neki még joga van a teljes őszinteséghez.

Nem csak pelusba pisil. Életem egyik legnagyobb sikerélménye, hogy a gyerekem már bokorba is pisil. Nem tudom, ki álldogál büszkébben a strandon kinyomott hassal, ő vagy én, miközben sasoljuk a "szőkökútat". Abszolút csapatmunka, totális siker.

Kedves Munkaadók!  

Eltelt egy, két, három, vagy ki tudja hány év. Nagyon szeretnénk visszatérni. Mindenki azt gondolja, hogy az édesanyák már sosem lesznek olyan munkaválallók, mint szülés előtt. Ez igaz. Mert sokkal jobbak vagyunk, mint korábban.

Egy munkaadónak az édesanyák, de már a fogamzóképes korban lévő és boldog párkapcsolatban élő nők is fokozott rizikót jelentenek. Mert az emberekben még mindig az él, hogy aki a családjával törődik, az kevesebb figyelmet tud szentelni a munkájának... Abban igazuk van, hogy nekünk a család az első. Vállaljuk és büszkék vagyunk rá, mert ez a legjobb dolog, ami velünk történt.

 Fotó: Pixabay

Hogy miért válasszatok mégis minket? Miért leszünk fantasztikus munkaerők?

Nagyon szeretnénk bizonyítani. Imádtunk minden percet, amit a gyerekeinkkel tölthettünk. Jó volt az újszülött illata, a csecsemő gügyögése és a totyogó elszántsága, nem adnánk semmiért. De most itt az ideje, hogy elismerjenek bennünket olyan dolgokért is, amiknek semmi köze a családunkhoz. És itt az ideje, hogy hó elején ismét rendes összeg jelenjen meg a bankszámlánkon. 

Rengeteget tanultunk. Megismertük a gyerekeinket és általuk magunkat is. Nap mint nap szembesültünk a saját határainkkal, hogy aztán átlépjünk rajtuk. Tisztában vagyunk a gyengeségeinkkel és a kiskapukkal, amikkel kompenzálni tudjuk őket. Nehéz megoldhatatlan feladat elé állítani minket, mert egy anyának nem létezik lehetetlen.

Motiváltak vagyunk. Olyan rég volt, amikor szakmai beszélgetésekbe bonyolódhattunk valakivel, vagy teljes  tizenöt percet tölthettünk a meleg ebédünk társaságában. Ki vagyunk éhezve a felnőtt témákra, idegen szavakra és többszörösen összetett mondatokra. A hosszadalmas értekezletekre, az unalmas vagy éppen lebilincselő prezentációkra és a tizedik verziós, össze-vissza korrektúrázott dokumentumokra. És ami a legfontosabb: ha van is szakmai lemaradásunk, nagyon szeretnénk fejlődni.

Nem ijedünk meg a kihívásoktól. Már túl vagyunk nyakig kakis pelenkákon, éjszakai ügyeleteken, a rágófogakon,  babakocsis tömegközlekedésen, kitartó védőnőkön és foggal-körömmel megharcolt bölcsődei helyeken. Ha egy anyát kérdeztek: nincs megoldhatatlan probléma, csak valószínűleg nem jó a megközelítés. Sosem adjuk fel.

Logisztikában verhetetlenek vagyunk. Túl vagyunk terhesgondozáson, szülésen, gyermekágyon, szoptatáson. Megtanultunk teljes mértékben lemondani önmagunkról és közben tigrisként kiállni a gyerekünkért. Lehet, hogy vissza kell rázódnunk a munka világába, de olyan terepről érkezünk, ahol csak a legerősebbek maradnak életben. Higgyétek el, össze tudjuk egyeztetni a munkát a magánéletünkkel. Több dolgot csinálunk egyszerre, állandóan. 

Megbecsüljük a munkaidőt. Az otthoni, 0-24-es terhelés után nagyon boldogok vagyunk, hogy újra fix munkaidőben dolgozhatunk. Teljesen mindegy, hogy nyolc, hat vagy akár négy órában, tiszteljük a kereteket. És pont ezért képesek vagyunk olyan hatékonyak lenni részmunkaidőben is, mint azok, akik rendszeresen túlóráznak. Adjatok esélyt, és bebizonyítjuk.

Hűségesek vagyunk. Tudjuk, mit jelent főnöknek és beosztottnak, jó zsarunak és rossz zsarunak lenni. Tisztában vagyunk vele, hogy mit jelent a csapatmunka és a lojalitás, és hogy milyen, ha "nincs munkánk" mert "csak otthon vagyunk". Egészen biztosak lehettek benne, hogy a játszótéri konfliktusok és bölcsődei szappanoperák után már nem igazán hatnak meg minket a munkahelyi áskálódások sem. Örömmel kiállunk bárkiért, aki lehetőséget ad a munka világában.

Hálásak vagyunk. Megtisztelő, ha minket választotok - akár régi, akár új munkahelyről van szó. Tudjuk, milyen nagy szó, hogy bizalmat szavaztok nekünk. Nem fogtok bennünk csalódni.

Válasszatok minket!

Köszönjük! 

Ha tetszett a cikk és szívesen olvasnál még hasonlókat, kövesd a Marci és más blogot!

Csak egy jobb dolog van annál, mint új barátokat szerezni: látni, ahogy a gyereked ismerkedik és általa ismét nyitottá válni a világra. Hidd el, csalhatatlan ösztönnel választja ki azokat, akiket te is a szívedbe zárhatsz. Már a születése pillanatától, vagy akár előtte.

Mi nem az a család vagyunk, akik állandóan körülveszik magukat emberekkel. Nagyon szeretünk vendégeket hívni és meglátogatni a barátainkat, de pont ennyire szeretünk hármasban lenni. Szóval barátkozni is csak módjával barátkozunk. Úgy szoktam mondani: a barátaink kezdték. Amiért - ezúton is szeretném jelezni - hálás vagyok nekik.

Mióta Marci megvan, régi barátságok mélyültek el és újak születtek. Már egynapos korában, a kórházban. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy a mellettem fekvő kedves lánnyal, a gyönyörű (és mindig éhes) kislányával, a szimpatikus apukával még a gyerekek második születésnapja után is jóban leszünk, jót mosolyogtam volna. 

Aztán ott az örökölt barátnőm, aki eredetileg a férjem barátjának a felesége, mégis a szívembe zártam, és simán megtartanám a srácok nélkül is (bocs fiúk). Talán nem véletlen, hogy hat hét különbséggel vártuk a babákat, ő a másodikat, én az elsőt. És hogy hiába szültem három héttel korábban, mert ők is hozták a szintidőt és maradt a  hat hét korkülönbség.

A testvérem, akivel csak másfél év van köztünk, mégsem álltunk soha ennyire közel egymáshoz, mint a gyerekeink születése óta. Mikor először fogta a kezébe Marcit, már tudta, hogy hamarosan leszállítja neki a kedvenc unokatesóját. És azóta is úgy szereti a fiamat, mintha a sajátja lenne.

Marci keresztszüleiről meg csak felsőfokban tudok beszélni, mert amikor felkértük őket mint a legjobb felnőtt barátainkat, még fogalmunk se volt róla, hogy a gyerekünknek is ennyire jó haverjai lesznek.

Fotó: Pixabay

Mindannyiuknak hálás vagyok, mert mindig ott vannak nekünk és számíthatunk rájuk. Olyan mélységeket és magasságokat tudok velük megosztani, amiket sokszor saját magamnak is csak utánuk vallok be. Vagy pont azért, mert ők megkérdezik. 

Azt hiszem, a java még csak most kezdődik. Marci megállíthatatlan: jön-megy és beszél, már saját jogon is szerez barátokat. Ismerkedik az utcán, kutyásokkal, motorosokkal és bobcatesekkel. Tulajdonképpen előbb barátkozott össze a szomszédokkal, mint mi (köszi!).

Szóval, ha úgy érzem, hogy elszigeteltek vagyunk itthon a kétévessel, csak végigveszem az első pár évünket meg a minket körülvevő embereket. Mert mindig arra jutok, hogy mennyire szuper ez így, akkor is, ha romkocsmák helyett már játszótereket látogatunk.

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is!

Édesanyák. Még nem vezetnek vagy már nem vezetnek. Még nincsen jogsijuk, már nagy pocakjuk van. Még nincs saját autójuk, már megint babát várnak. Még nincs meg a rutinjuk, már kijöttek a rutinból. Látom a barátaimon és a testvéreimen is, hogy pár év kihagyás után már nem igazán kezdik újra... és nekem se volt könnyű.

Mióta vezetek, minden elérhetőbbnek tűnik. Szabadabban mozgunk a kétévessel, mert nem függünk a menetrendtől és nem kell babakocsit + jóllakott utasát + túlélőcsomagot emelgetni. Eljutunk távolabbi barátokhoz, messzebbi foglalkozásokra vagy ahová csak szeretnénk. Viszont. Az elmúlt fél év, amíg nem volt autóm, és pár hét vezetés megtanított egy-két dologra.

Nem indulunk el mindenhová kocsival. Vannak úti célok, amikhez célrevezetőbb a tömegközlekedés, mint az autó. Mert nem kell parkolóhelyet keresni, parkolást fizetni, alvó gyereket a kocsiban őrizni vagy éppen dugóban bosszankodni. Lesétálunk a buszhoz, átszállunk a villamosra, majd lemozgólépcsőzünk a metróhoz. Ha nincs kedvünk, vagy ítéletidő van, vagy éppen nincs hatvan csak húsz percünk, akkor viszont megnyugtató a tudat, hogy van autóm.

Szabadságot kaptunk, nem kötöttséget.

A totyogónak élmény a busz, a villamos, a troli és a metró.  Ami még ennél is fontosabb: ezeken a járműveken a város valódi arcát is megtapasztalja. Megtanulja, hogy az idősek felé tisztelettel fordulunk, a kisgyerekesekhez pedig empátiával. (És persze nem rugdossuk kitartóan a szembeszomszédot merő kiváncsiságból.) Megtanul része lenni egy olyan összetett közösségnek, amit a pillanat teremt. És ezt az autóból nem tudnám megtanítani neki.

Fotó: Pixabay

Hálás vagyok, hogy van kocsim, mert a fenntartása nem olcsó mulatság. Igyekszem előre megtervezni a hetünket, összehangolni az autós programokat és beosztani a benzint. 

Elsőre minden nagyon ijesztőnek tűnik. Az autópálya, az erdei szerpentin, az élő és halott állatok, a zsúfolt parkolóházak. És ha mindez nem lenne elég, folyamatos vigyázzban van az agyam a tudattól, hogy az esetek 97%-ában ott ül a hátsó ülésen a gyerekem. Mégis mindig útra kelünk, hogy együtt szerezzük meg a rutint.

Tájékozódni nem egyszerű. Ha tehetném, mindig olyan utakon járnék, amiket ismerek... Szóval sokat segít nekem Marci új barátja, a GPS.  Vagy ahogy ő nevezi: "Térkép Andris". 

Rengetegszer gondolok arra, hogy ha Anyu megtanult négy gyerekkel a háta mögött, néha több országon át, Ladától a kisbuszig minden fajta autót vezetni, akkor nekem is menni fog. És ez valahogy mindig beválik.

Ha már a szülőségbe így belecsöppentem, valószínűleg az autóvezetésbe is beletanulok... egyszer. Pofonegyszerű nem görcsölni és közben ébernek, határozottnak mégis jófejnek lenni, mindeközben a gyerekemmel lelki életet élni vagy a papírjába ragadt müzliszelet-maradékot kioperálni a pirosnál. Nem. Kunszt.

A kicsinek az okozza a legnagyobb örömet, ha "ő vezet". Vagyis a parkoló autóban, álló motornál szabadon kapcsolgathat és szerepjátékozhat. Imádom nézni, ahogy felteszi a napszemüvegemet, bekapcsolja a rádiót, és nekiáll ütemre rázni a fejét, miközben teljesen biztos benne, hogy ő a világ legmenőbb sofőrje. Van mit tanulnom tőle.

Ha tetszett a cikk, kövesd a Marci és más blogot és oszd meg másokkal is!

30 évesen, pár év munkatapasztalattal és egy gyerekkel végre van egy kis rutinom a mindennapokban. De az elmúlt 10 évben, sőt párszor még az elmúlt héten is vészesen összecsaptak a hullámok a fejem fölött és ilyenkor mindig arra gondolok: most komolyan, ezt vajon miért nem tanították meg az iskolában? 

Tudom, hogy az iskolai matekot (nekem) maximum nyolcadik osztályig volt értelme tanulni, és hogy a szalmonella vírus sokkal szörnyűbb, mint egy 18 karikás horrorfilm. Érzem, hogy a házasság és a gyereknevelés sokkal összetettebb és kiszámíthatatlanabb, mint azt valaha gondoltam. Sejtem, hogy ha szeretném megérni és élvezni az időskort, akkor azért keményen meg kell dolgoznom, minden értelemben.

Leérettségizünk, pályát választunk, elköltözünk, családot alapítunk, és olyan mennyiségű információ szakad ránk az élet minden területéről, amit meglehetősen hosszú időbe telik feldolgozni. Pedig hát tölthettük volna annak a bizonyos 12 évnek egy részét olyasmivel, aminek tényleg hasznát vesszük a következő 50-60 évben.

Fotó: Pixabay 

1. Háztartástan

Ezt a tudományt ugyebár otthonról kell(ene) eltanulni. Pedig a legtöbb gyerek utoljára kétévesen szeret házimunkát végezni, utána igyekszik messziről elkerülni. Nagy családi perpatvarok után letudjuk a kötelezőt, és közben szörnyen érezzük magunkat - a szüleinkkel együtt. Aztán tíz év múlva rádöbbenünk, hogy mekkora hiba volt elítélni az ősöket azért, mert törődtek a környezetünkkel és életre szóló példát mutattak nekünk.

Mekkora party lenne, ha az iskolában közösen bevásárolnánk, főznénk és takarítanánk? Lehetőség lenne szerelni, varrni, kipróbálni magunkat mindenben. Komoly előnyt jelentene, ha felnőtt férfiként már tudnánk leszakadt gombot visszavarrni, és nőként se fordítva fognánk meg először a kalapácsot. Nem állna meg a tudományunk a rántottánál és a virslinél, netán a pizza rendelésnél. Mert bár rengeteg dolgot tanultam anyukámtól, a mai napig felhívom őt egészen banális kérdésekkel is.

2. Pénzügyek

Megtanulunk másodfokú egyenleteket megoldani, függvényeket rajzolni, az elfajzottabbak műszaki érdekődésűek még deriválni is, de fogalmunk sincs róla, miből áll össze egy lakáshitel vagy hogy mi a különbség a bruttó és nettó bérünk között. Lényeges apróságok, amiknek az ismerete komoly hibáktól kímélhetne meg minden fiatal felnőttet.

18 évesen nem ismerjük a pénz valódi értékét. Érettségi után jó esetben már dolgozunk is a tanulás mellett, addig azonban mindenben a szüleinktől függünk. Mikor kikerülünk a nagybetűs életbe, sokszor szorulunk ismét az ő támogatásukra, még ha vagyunk is olyan szerencsések, hogy külön tudunk költözni. Évekkel később leszünk önállóak, mint az előző generációk.

Talán furcsán hangzik, de már az iskolában beszélni kellene a megtakarításokról és a nyugdíjról, mert a mi generációnknak és az utánunk következőknek a békés időskor már egyáltalán nem lesz magától értetődő.

3. Egészségmegőrzés

Vajon miért nem beszélünk a veleszületett és a szerzett betegségekről, a népbetegségekről és a megelőzésükről? Tanulunk biológiát és részt veszünk a testnevelés órán, mégsem kapcsoljuk össze a kettőt. Vagy élsportolók vagyunk heti öt-hét edzéssel, vagy túlélésre hajtunk minden egyes Cooper teszt alatt...

Senki sem hívja fel a figyelmünket a helyes táplálkozásra és a mozgás fontosságára, pedig milyen jó lenne, ha nem hosszú évek kemény munkájával, egy betegség miatt vagy az ülő életmód következtében szerzett hatalmas túlsúllyal fedeznénk fel, hogy mi a legjobb a testünknek, hanem már iskolában tudatosulna bennünk valamennyire.

Mikor a kamaszok kezdenek megbarátkozni a már nem is gyerek, de még nem teljesen felnőtt testükkel, ezernyi kérdés motoszkál bennük. Egyáltalán nem lenne elhamarkodott - egymás cikizésén túl is - életre szóló útravalót kapni ezekben az iskolai években.

4. Szexualitás és családtervezés

Miért nincs rendes felvilágosítás az iskolákban? Miért félünk róla beszélni otthon (tisztelet a kivételnek) és a biosz órán is? Miért nem vagyunk tisztában a családtervezéssel, a nemi betegségekkel és a (döbbenetesen gyakori) termékenységi  problémákkal? Miért van a hangsúly csak és kizárólag a továbbtanuláson és a karrieren?

Miért dugjuk homokba a fejünket, amikor a tizenévesek jó része érettségi előtt megszerzi az első szexuális tapasztalatait, és még manapság is rengeteg abortuszra kerül sor? Miért nem élünk a választható védőoltások előnyeivel és miért nem vesszük magától értetődőnek a rendszeres szűréseket?

Rengeteg statisztikával és valódi, személyes történettel lehetne valóságossá tenni azokat a dolgokat, amibe egy tizenéves esetében még nem vagyunk hajlandóak belegondolni. Pedig attól, hogy nem beszélünk róluk vagy későbbre halasztjuk, még igenis léteznek. 

5. Gyereknevelés

Hihetetlen, hogy erről egy szó sem esik. Megtanuljuk a biológiáját (úgy-ahogy), egyébként meg mindenki támaszkodhat a szülei és barátai tapasztalatára, tanácsaira. Esetleg bébiszitterkedünk keveset, mire saját gyerekünk lesz, de az nem igazán összehasonlítható a valódi élménnyel.

Az éjszakázásról, a szoptatásról és a fogzásról miért nem mesél senki? Hogy mennyire próbára teszi a kapcsolatot az első pár év? A felelősségről, ami sokszor úgy szakad a nyakunkba, hogy azelőtt még saját magunkért sem merjük vállalni? A születésről, amikor egy csapásra felnőtté válunk és hirtelen minden értelmet nyer?

Hát persze, hiszen még gyerekek voltunk. Óvni kellett minket az élettől... Valóban? Hiszen könnyen lehet, hogy pár év múlva meg már szülők, minden felkészültség nélkül. 

Olyan jó lenne, ha már iskolás korban őszintén beszélgetnénk arról a csodáról, ami mellett eltörpülnek a szakmai sikerek, amiért valójában érdemes élni és életet adni. Hogy milyen kemény és mennyire fantasztikus lesz családdá válni.