Hogy milyen az élet két gyerekkel? Nagyjából olyan, mint ez a blogbejegyzés. Nem túlzok, hónapokkal korábban kezdtem el, minden héten gondoltam rá, de aztán valahogy sosem volt időm és elszántságom befejezni. Persze ez így van jól, hiszen ők ketten a legfontosabbak, ugyanakkor mégis tökéletesen visszaadja, hogy mennyi időm van olyasmivel foglalkozni, ami nem kötelező, nincs határideje, nem SOS, vagy nem pisi-kaki helyzet.

Fotó: Ebay

Amikor gyereked születik, azt hiszed, nagyjából tudod mi vár rád. Aztán rájössz...  de már késő. Nem is tudod mennyire! Hiszen bármennyire sokkoló a valóság, valójában minden egyes percét imádod. (Persze van, amit inkább utólag.) És ez őrület. Mert épeszű ember nem vállalja önként az alvásmegvonást, a hosszan szoptatást, a fogzást, a dackorszakot, a szobatisztaságot, a sürgősségit, az iskolaválasztást, a kamaszkort és a kirepülést. 

És amikor már úgy érzed, kezdesz belejönni: milyen jó lenne neki egy testvér...! Én naív, azt hittem, hogy felkészültem. Vagy legalábbis próbáltam. Aztán másodjára is pont ugyanannyira kemény, mint amennyire fantasztikus. És ami az egészben a leghihetetlenebb: már kettőnek kellesz egyszerre.

Hogy lehet az, hogy a második gyerekkel mégis könnyebb? A válasz egyszerű: mert az első már kitaposta az utat.  Konkrétabban fogalmazva, betörte a szüleit. Mert az nem úgy megy ám, hogy a munka, a társas kapcsolatok és a szabadidő jól bevált, kiegyensúlyozott kis háromszögéből egyszer csak átkerülünk a boldog családi körbe, ahol mindenki szuper komfortosan érzi magát. A család témát, a szülőséget mindenki tanulja. És az első gyereknél még rengeteg sokk éri a szülőket.

Attól a perctől kezdve, amikor először hallod őket felsírni, tudod, hogy az élet már nem rólad szól. És boldogan vállalod. Akkor is, ha pár óra alvás után még a legszelídebb angyalok is képesek fúriává változni. Akkor is, ha a gyereknek mindig akkor kell kakilnia, amikor végre nekikezdenél a vacsorádnak (de hát végre nem pelusba, éljen!). És mikor végre elalszanak, és nekikezdhetnél a felnőtt életednek, már annyira fáradt vagy, hogy csak fogat mosni van erőd és jó éjszakát kívánni a férjednek.

Egy kicsit elveszítjük önmagunkat. Beszippantanak a kisbabás évek. Mindig időhiányban vagyunk, pedig az egész nap arról szól, hogy próbáljuk jól szervezni, aztán újratervezni, aztán átszervezni. Totális hang- és zűrzavar az egész, a saját gondolatainkat sem halljuk, és minden nap megfogadjuk, hogy inkább elköltözünk egy lakatlan szigetre.

De tudjátok mit? Legalább annyit adnak ezek az évek, mint amennyit elvesznek. Mert lehet, hogy kicsit elfelejtettem, mit jelent önfeledten mulatni vagy felelőtlennek lenni, de megtanultam kiállni a gyerekeimért, a családunkért és ezáltal magamért is.  Nem kapok fizetést (amit kapok, azt inkább hagyjuk) és szabadságot, de tudom, hogy minden egyes öleléssel és puszival többnek és többnek érzem magam. Mindig kevés az időm magamra, mégsem kaptam soha annyi kedves bókot és feltétlen szeretetet, mint most.

Mi a karantén időszak elején váltunk négyfős családdá, és bár embert próbáló hetek voltak, azt hiszem, mindannyiunknak jót tett. Apa több időt tölthetett a gyerekeivel, és megismerhette a második fiát. Anya nem lett depressziós a szülés után, mert folyamatosan egymás hegyén-hátán voltunk, és esélyem sem volt belesüppedni a kisbabás magányba. Marci nem igazán volt féltékeny, mert a kijárási korlátozás alatt csak magunkra számíthattunk. Kistesó pedig egy zajos, zűrös, de szeretettel teli családban kezdte az életét.

Arról nem beszélve, hogy az a kapocs, amit a fiaim között látok, életem legnagyobb boldogsága. Hihetetlen, hogy a kis vacakok között milyen kötelék van már most is... Marcinál néha elszakad a cérna, naná. De azt a gondoskodást és kedvességet, amit az öccse irányában tanúsít nap mint nap, lehetetlen felülmúlni. Valami ilyesmit képzeltem, mikor Kistesó még csak pocakban volt, és mióta megszületett, minden egyes nap hálát adok érte, hogy ők ketten ott vannak egymásnak, és nekünk.

A második gyerekek elfogadóbbak. És ennek egész egyszerűen az az oka, hogy ők már családba születnek. Attól a pillanattól kezdve alkalmazkodnak, hogy megfogantak. Nem úgy születnek, és nőnek fel, hogy minden gondolatunk csak körülöttük forog... És mégis. Mégis ugyanazt a szeretetet kapják, mint az elsők.