Itt volt az ideje passziválni az egyetemen. Itt volt az ideje lelassulni és befele figyelni. Itt volt az ideje babaruhákat mosni és kórházi táskát bepakolni. Itt volt az ideje készülni a szülésre. És végül... itt volt az ideje egy világjárványnak.

Minden olyan jól indult. Sikerültek a vizsgáim, Kistesóval minden rendben volt, a 30. heti ultrahang képet nézegetve szinte láttam magam előtt a kisbabámat. Éppen csak magamhoz ölelni nem tudtam még.

Vártam a szülést, mert úgy éreztem, minden adott hozzá, hogy ezúttal jó élmény legyen. Másodjára fogom átélni, mindenki azzal biztatott, hogy könnyebb lesz. A nőgyógyászomban maximálisan megbízom, a szülésznővel megvan köztünk a kémia. És ami a legfontosabb, velem lesz a férjem.

A hetedik hónapban részt vettem egy hypnobirthing tanfolyamon. A legfontosabb üzenete számomra az volt, hogy minden helyzetből ki kell hoznunk a legjobbat, és ez nem megy másképp, mint hogy elfogadjuk a dolgok alakulását. Hiába tervezünk természetes szülést (nekem a cél az oxitocin és a gátmetszés elkerülése volt), hiába vesszük körül magunkat a legjobb szakemberekkel, az élet bármikor hozhatja úgy, hogy B vagy C tervre kell váltani. És sokkal többet ér, ha nem az elképzeléseinkhez ragaszkodunk makacsul, hogy aztán összezuhanjunk a változástól, hanem  nyugodtak maradunk és elég bátrak vagyunk szembenézni az új helyzettel.

A koronavírus egyre közelebb járt hozzánk, elérte Európát. Pár hét után letiltottam a híreket. Kínát végig követtem, az olaszországi események azonban már túlságosan testközelből jöttek. Nem akartam tudni, hány új beteg és halálos áldozat van. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak a nyolcadik hónapban, hogy a járvány uralja a gondolataimat és kétségbe essek. A koronavírusról érdemben senki nem tudott semmit, azon kívül hogy tünetek vagy vannak vagy nincsenek, a maszk vagy véd vagy nem, ami pedig a végkifejletetet illeti: van aki úgy átvészeli hogy nem is tudott róla, van aki lélegeztető gépre kerül, és van akinek az élete véget ér. 

Sokat készültem a szülésre. Igyekeztem visszavenni a tempóból és nyugodt maradni. A vérnyomásom is indokolta, bár most később szállt el, mint az első babavárás alatt és csak a 32. héten kezdtem el a gyógyszert. A terhességi hipertónia egyrészt hajlam, másrészt az a tapasztalatom, hogy az aggódás is rengeteget számít ilyenkor. Igyekeztem minden nap alkalmazni a szülésfelkészítőn tanult relaxációt, és a harmadik trimeszter végén már szükségem is volt rá. Testem-lelkem megérkezett a szülés előtti állapotba, érezhetően könnyebben ment az elcsendesedés.

Ahogy sűrűsödtek a kórházi látogatások a 35. héttől, úgy hoztak egyre több intézkedést a koronavírussal kapcsolatban is. Hetente jártam ctg-re, és ami a 36. héten még elképzelhetetlennek tűnt, az a 38. héten már nagyon is valóságossá vált. Az utolsó alkalom, 12 nappal a szülés várható ideje előtt pedig már maga volt a megtestesült rémálom.

Meg voltam győződve, hogy az apás szülés az utolsó, amit elvehetnek tőlünk. Alapvető emberi jogunknak éreztem. Hiszen a világon semmi, de semmi értelme nincs, hogy ha a nő ott van a szülőszobán, akkor a vele egy háztartásból érkező, egy ágyban alvó férfit már nem engedik részt venni a szülésen.

Amikor kiderült, hogy apa nem lehet bent a szülésen, először higgadt maradtam. Próbáltam feldolgozni a hírt. A férjem tombolt... Aztán fél órával később, a kórházban, a 38. heti ctg-vel a pocakomon már patakokban folytak a könnyeim. Azt hiszem, akkor tudatosult bennem először, hogy hiába teszem oda magam a szüléskor, a körülmények meg fogják nehezíteni. 

Minden orvos és szülésznő maszkban dolgozott, még a látogatók is maszkban voltak. Érdekes, de egyedül a kismamák nem védték magukat... Másfajta tudatállapotban vannak a várandósok. Szerintem mi még fel sem fogtuk, nem tudtuk (vagy nem akartuk) felfogni, hogy ekkora veszélyben van mindenki. Kilenc hónapig óvtuk és védtük a kisbabánkat, készültünk arra hogy biztonságosan világra hozzuk őt, és akkor hirtelen minden reményünk szertefoszlott a békés szülésre, mert a jövő nagyjából fél másodperc alatt bizonytalanná vált.

Az események időrendben így zajlottak: délben kihirdették, hogy a János kórházban nincs több apás szülés. Délután kettőkor az országos tisztifőorvos a sajtótájékoztatón úgy nyilatkozott, hogy minden szülő nőnek törvény adta joga, hogy a szülés alatt egy általa választott személy jelen lehessen. Háromkor a ctg-n a szülésznőm és az ügyeletes orvos is megerősítették a hírt, hogy apa nem jöhet be a szülésre. Majd - a mai napig fogalmam sincs, hogy annak a napnak a hírei vajon mennyiben befolyásolták ezt - este kilenckor elfolyt a magzatvizem.

Fotó: Budai Családkórház - Új Szent János Kórház és Szakrendelő facebook

Mikor kiderült, hogy babát várunk és felvettek az egyetemre mesterképzésre, ellentétes érzések kavarogtak bennem. Egyrészt rettenetetesen boldog és büszke voltam, másrészt kicsit nyomasztott a ránk váró időszak, a család és a tanulás összehangolása. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet kismamaként, egy háromévessel elkezdeni az egyetemet, csak abban voltam biztos, hogy meg akarom próbálni.

Bíztam benne, hogy mivel az első egyetemi félév nagy része a második trimeszterre esik, már kevesebb lesz a rosszullét, és a fáradtság sem fog rám törni minden előadás tizedik perce után.

A bölcsis beszoktatás jól sikerült, legalábbis az első pár nap minden malőr nélkül lezajlott, így nyugodt voltam Marci felől. Bárhogy alakuljon is, ő jó helyen van, ahol szeretik és vigyáznak rá. Az más kérdés, hogy a közösségbe kerülés nálunk is úgy zajlott, hogy a gyerek a hónap egyik felét a bölcsiben, a másik felét otthon töltötte betegség miatt... Nappali képzésre jelentkeztem, mert - a bölcsinek hála - nem jelentett gondot heti négy napot bejárni, és így együtt tölthettem a hétvégéket a családommal.

Pontosan kilenc év telt el a BA diploma megszerzése óta... Százszor megfordult a fejemben, hogy mit keresek itt, de most már  életem egyik legjobb döntésének tartom.

Az első pár hétben teljesen szürreális élmény volt minden nap 22 évesek között lenni, úgy, hogy ráadásul még terhes is voltam, bár ez akkor még nem látszott. Mondjuk a többiek biztos furcsának találtak, hogy minden reggeli órára a narancslevemmel és a sonkás toastommal érkeztem, de azt hiszem hamar elfogadtak ilyen pufinak és falánknak.

Rengeteget inspiráltak az évfolyamtársaim: igaz, hogy annak idején én is végigdolgoztam az egyetemi éveket, de ők alapképzés és mesterképzés alatt már olyan területen aktívak, ahol később el akarnak helyezkedni. Legtöbbjüknek húszas éveik legelején már komoly kihívást jelent a nappali képzés, a munka és a magánélet összehangolása, mégis állják a sarat. Meglepően sokan önfenntartóak vagy csak részben függnek a szüleiktől. Sokkal inkább felnőttek - a szó valódi értelmében - mint azt bárki gondolná.

Őszintén jól esett, hogy a többiek közül senki nem nézte ki belőlem, hogy van egy gyerekem. Elismerést és szeretetet kaptam tőlük, mert szerintük tényleg nagy dolog, hogy a bölcsis kisfiam mellett egyetemre járok. (Nem telt el sok idő, és hírből már mindenki ismerte Marcit.) És amikor megtudták, hogy érkezik a kistesó, látszott, hogy őszintén örülnek nekünk. Ez a hozzáállás a három otthon töltött év és a GYES elképesztően szerény összege után annyira megmelengette a szívemet, hogy elmondani nem tudom.

Újra komolyan tudtam venni magam. Végre nem a játszótérre öltözködtem, igazi női táskát hordtam, egyedül utaztam, a kedvenc kávézómban tanultam - felnőttek között. Aki töltött már otthon huzamosabb időt kisgyerekkel, tudja, hogy ezek mekkora dolgok. Az egyetem nem csak inspirációt adott, hanem egészségmegőrző hatása volt két gyerek között.

A tanulás a terhességemre is jó hatással volt. Néha kemény volt kilogisztikázni, hogy mosdó közelében lehessek a nap bármelyik másodpercében, de ezzel a pisilős kihívással is fegyelmezettséget tanultam. A második trimeszter/első szemeszter hónapjai nagyon szerethetőek voltak: fizikailag és szellemileg is aktív voltam, tele feladatokkal és célokkal. Az órák többségén azt éreztem, hogy a becsületből elvégzett nyelvszakos alapképzés után végre tényleg jó helyen vagyok.

Fotó: Pixabay

Kistestó annyira, de annyira jófej volt. Alkalmazkodó típus, igazi második gyerek. Soha egy percig nem tudtam rá panaszkodni, a szokásos pisi-evés (deadjuramistenmostazonnal) kombón kívül szinte meg sem éreztem a terhességet. Ebben valószínűleg sokat számított az is, hogy másodszorra már kevesebbet aggódtam és nagyobb beletörődéssel vettem tudomásul a terhességgel járó, apró kellemetelenségeket. Azért remélem jó kis kalandnak élte meg és még büszke lesz rá ő is, hogy pocaklakó korában suliba jártunk.

Nagy gondban voltunk Kistesó nevével, de szerencsére Marci a segítségünkre sietett: amikor arról faggattuk, hogy ő milyen nevet szeretne, egyértelmű javaslata így hangzott: Banana (lásd: Minyonok). Második ötlete a Csiga Csaba (lásd: Bogyó és Babóca) volt. Végül abban maradtuk vele, hogy Kistesónak mindenképp adnunk kell egy hivatalos nevet is, de ő nyugodtan hívhatja majd Banana-nak vagy Csiga Csabának. 

A babavárás első részét itt olvashatjátok.

Biztos voltam benne, hogy készen állok. Kivártuk a vetélés után javasolt három ciklust, és egy percig sem kételkedtem benne, hogy minden rendben lesz. A testem már felkészült és a szívem is kész volt megint nagyon szeretni. Teltek a hónapok, készültek a negatív tesztek... és kicsit elbizonytalanodtam.

Aztán jött egy hónap, amikor úgy döntöttem, hogy abbahagyom a futást és inkább sétára váltok. Nem tudtam volna megindokolni, miért, hiszen nem éreztem semmi mást, csak végtelen nyugalmat. Elfogadtam, hogy ezúttal nem én irányítok, nem mi döntünk, hanem az élet.

Tudtam, hogy a nyaralás első napján kellene megjönnie, ezért érkezés után, amikor a fiúk már vígan lubickoltak a strandon, csináltam egy terhességi tesztet. Két csík. Némán örültem a hotelszoba apró mosdójában, azzal a semmihez nem fogható, első örömmel, amikor még csak én tudom, hogy babát várok.

A mi titkunk volt a nem egészen öthetes picikémmel, és - bár legszívesebben minden velünk nyaraló idegent megöleltem volna, hogy megtudja, mi a helyzet - még csendben élveztem a csodát.

A család férfi tagjainak próbáltam roppant diplomatikusan és sajnálkozva felvezetni, hogy ez a nyaralás (aktuális női ügyek miatt, ugye) nekem most a medence partján telik, amit a férjem látszólag minden kételkedés nélkül elfogadott. Marci meg nem firtatta, hiszen maradt partnere a csúszdázáshoz. Végig kitartottam pancsolás nélkül, rengeteg folyadékot ittam, ügyesen kikerültem a svédasztalnál a penészes sajtokat és füstölt húsokat, és minden nap minden percében az előttünk álló hónapokról és a születendő kistesóról álmodoztam. Minimális kockázatot sem akartam vállalni ebben a korai dőszakban.

Fotó: Pixabay

Szerettem volna elmondani a férjemnek és addig szorítani magamhoz ameddig bírja, de úgy voltam vele, hogy csak az első ultrahang után fogom megosztani vele a hírt. Annyira friss volt... annyira törékeny. Kellett valami megerősítés, hogy minden rendben van, szükségem volt a szívhangra. Az előzmények után még jobban, mint valaha.

Egy héttel később az emberem aztán közölte, hogy pont olyan elviselhetetlenül viselkedek, mintha terhes lennék... Annyit válaszoltam sértetten: mert az vagyok, mire azt a frappáns választ kaptam, hogy tudja. Így váljon valóra minden romantikus, ultrahang képet lobogtatós elképzelésem. De legalább nem véletlenül ő a gyerekeim apja, hiszen ha nem mondok neki semmit, akkor is pontosan tudja, hogy mi történik velünk.

Az első és a második ultrahangon is minden rendben volt, de a biztonság kedvéért progeszteront szedtem a tizenkettedik hétig. Nem kételkedtem egy percig sem, Marcinak is elmeséltük, amint tudtunk neki képet mutatni a kistesóról. Az elejétől kezdve velünk örült, és bár fogalma sem volt, mit jelent a szó (Kistesó), egyre jobban megszerette a gondolatot. Rengeteget meséltünk neki, aktív részese volt a várakozásnak. A nagyszülőknek is ő kotyogta el játék közben, hogy érkezik a testvére, miután betűrt egy jó nagy párnát a pólója alá.

Nyugodtnak éreztem magam, ugyanakkor biztos voltam benne, hogy nagyon izgalmas hónapok elé nézünk, új fejezetek kezdődnek az egész család számára.

Két nappal azután, hogy kiderült: babát várok, már azt is tudtam, hogy szeptembertől felvettek az egyetemre mesterképzésre. Marcinak augusztus utolsó hetében kezdődött a bölcsi. Sok volt az ismeretlen.

Életemben nem éreztem még magam ennyire teljesnek, boldognak és ennyire összezavarodottnak. Ki vagyok én? Harminc éves. Anya. Kismama. Egyetemista. Menni fog...? A fontossági sorrend persze nem volt kérdés, és mivel a férjem mindenben támogatott, úgy éreztem, képes leszek rá. Jó, egy-két sokkoló reggeli rosszullét ("Anya, hánytál???") után azért kicsit reszketett a lábam, de összességében biztos voltam benne, hogy sosem történt még velem ennyi jó dolog egyszerre. 

Mondják, hogy minden kezdet nehéz... és úgy tűnik, ez az első közösségben töltött hónapokra fokozottan igaz. Sok türelem, rengeteg szeretgetés, jó adag immunerősítő, gyerekorvosnál töltött idő és feneketlen mennyiségű optimizmus szükséges hozzá. Mert nem csak a gyerek szokik be, hanem az egész család.

Hónapokkal a beszoktatás előtt, még a bölcsi kiválasztásakor beszélgettem a bölcsőde vezetőjével, aki őszintén elmondta, hogy:

Ha mi, szülők hiszünk benne, hogy a gyerekünknek jó helye van náluk a bölcsiben, és ha mi nem bizonytalanodunk el, nem sajnáljuk meg őt, akkor minden rendben lesz. A kicsik pontosan érzik a mi rezdüléseinket, a szülők jelentik nekik a biztos pontot.

Úgy éreztem, tökéletesen tudok azonosulni ezzel a felfogással, és azóta sem csalódtam benne. Persze, vannak nehéz percek és vannak rosszabb napok, de összességében továbbra is hiszek a közösség erejében és az új napirendünkben. Örülök, mert látom, hogy szeretik a gyerekemet és mindent megtesznek azért, hogy sikeresen működjünk együtt. Nyugodt vagyok, mert a kisfiam szerető közegben szocializálódik, és jó szívvel bízom rájuk őt.

A beszoktatás első napján egy órát töltöttünk a bölcsiben. Marci egyből csatlakozott a többiekhez, és pedig kiültem az ebédlőbe egy másik anyukával. Tulajdonképpen úgy telt el az egy óra, hogy se a gyerekem, se én nem vettük észre, mert olyan jól éreztük magunkat.

Második nap már elmehettem két órára, és csak ebéd után kellett visszamennem Marciért. Minden remekül ment, és amikor elindultunk volna, közölte velem és a bölcsi vezetővel, hogy ő ott is alszik. Meglepetten néztem fel a vezetőre, aki viszont egyáltalán nem lepődött meg, és komolyan válaszolta, hogy másnap már jöhet az ottalvás. 

Harmadik nap reggel kaptunk egy telefont, hogy inkább ne menjünk, mert több gyereknél is jelezték ugyanazt betegséget... Másnapra pedig már Marci nem volt harcképes, igaz, teljesen más volt a gond mint a többi gyereknél. Mondanám, hogy onnantól kezdve vígan és makkegészségesen teltek a hetek, de ez sajnos nem igaz.

Marci sokat volt itthon, és csak később tudatosult benne, ami betegség nélkül valószínűleg már az első hét végén kiderül:

A bölcsi mostantól nem opció, hanem a hétköznapok szerves része. Nem játszóház, kisvasút, állatkert vagy fagyizó, hanem 9-16:00-ig tartó elfoglaltság. Ilyenkor - akármilyen jól érzi magát - nem vagyunk együtt. Nincs vele se apa, se anya, se a nagyszülők, neki kell helytállnia a közösségben. És ez bizony nem mindig megy magától értetődően.

Eszméletlenül büszke vagyok, mert rengeteg dicséretet kapunk. Marci ügyes és okos, törődik a többiekkel. Minden héten tanul új mondókát vagy éneket és büszkén mutatja, amit a bölcsiben készített. Az az igazság, hogy bár befelé mindig világvége hangulat van, hazafelé mindig kiegyensúlyozott és lelkes. Arról nem beszélve, hogy ekkora öleléseket talán még sosem kaptam.

Fotó: Pixabay

És akkor lássuk a medvét, azaz a listát, amit még bölcsikezdés előtt állítottam össze a reményekről és félelmekről.

Dolgok, amik miatt nem aggódtam: 

Biztos voltam benne, hogy a környezet, a kortársai és az új ingerek jó hatással lesznek rá, szeretni fogja. Sokkal jobban le fogják kötni és rengeteget fog fejlődni, szociálisan a javára válik. 

Ezzel tényleg semmi hiba nem volt, működött a papírforma és az anyai megérzés.

Dolgok, amik miatt viszont nagyon is aggódtam: 

Hogy sikerül a beszoktatás?

Azt hiszem, ez egy hosszabb folyamat, mint amit az elmúlt két hónap alapján össze tudnék foglalni. Az eddigi tapasztalataink mindenesetre nagyon pozitívak. Marcinak ott a helye a bölcsiben.

Mit fog megenni?

Mindent! És ha ez nem lenne elég, itthon is sokkal jobb az étvágya, mint korábban. Megint eszik gyümölcsöt, amitől persze majdnem mindig elsírom magam gyönyörűségemben. Össze sem lehet hasonlítani azzal a gyerekkel, aki augusztusban elkezdte a bölcsit.

Hogy fog egyedül, és mégis annyi gyerek között elaludni?

Szuperül alszik, mert annyira elfárad, hogy semmi gond nincs. Bevittük az egyik kedvenc plüssállatát és egy takarót, amiről már korábban megbeszéltük, hogy az lesz a bölcsis takarója. Az alvásidő szinte pontosan egybeesik az itthonival, így könnyen vette ezt a napirendi pontot.

Mi lesz, ha verekedni fog?

Bár a bölcsiből soha egy rossz szót nem hallottam, Marci azért elmeséli néha, hogy nem viselkedett szépen. Ebből azt szűrtem le, hogy valószínűleg vannak kilengései, amit ők - tapasztalatuknak hála - simán kezelnek. És mindig elmondják, hogy Marci mennyire kedves és gondoskodó a kisebbekkel.

Mennyit fog sírni?

Háááááát. Röviden és tömören: Minden. Egyes. Reggel. Néha már otthon elkezdi, néha csak útközben, és van, hogy csak a bölcsi előtt. A lényeg, hogy amint bemegy a csoportszobába, pár másodperc múlva abbahagyja. Szóval a műsor igazából nekünk szól. Idegtépő tud lenni. Nem sajnálom, inkább bosszant, mert tudom, hogy napközben mennyire jól érzi magát. Semmi gond, az ősz hajszálak növesztésében már komoly rutinra tettünk szert az elmúlt három évben.

Mennyit lesz beteg?

Rengeteget. A statisztikai adatok szerint minden bölcsiben töltött hétre jut egy hét betegség. Momentán egy vírusölős immunerősítő szirupot kap, amit a gyerekorvos írt fel neki. Már nem hiszek a csodákban, de azért reménykedünk. A betegségekről épp ezért egy külön rész szól majd a bölcsis sorozatban. Stay tuned!

Hogy alakul a logisztika? 

Egész jól! Így, hogy apával ketten vagyunk egy gyerekre, és egyszer még a nagymama is besegít, minden reggelt és délutánt meg tudunk oldani valahogy. Marci is élvezi, hogy mindig mással utazik, és mi sem készülünk ki a reggeli menetekben.

A bölcsikezdős cikksorozat első részét itt olvashatjátok.

Mióta gyerekünk van, minden korszaknak megvan a maga forró témája, nekünk ez most aktuálisan a bölcsi. Rengeteget tudnék mesélni róla, ezért egy cikksorozatban osztom meg veletek az élményeinket kiválasztásról, felkészülésről, beszoktatásról és a mindennapokról.

Nem kapkodtuk el a bölcsikezdést. Egyrészt mert Marci mindig is nagyon anyás volt, másrészt nem akartuk, hogy a beszoktatás időpontja egybeessen a költözéssel.

Az volt a terv, hogy kétéves kora után nem sokkal, azaz tavasszal indulhat a projekt, csak azzal nem számoltam, hogy évközben sehova, de tényleg sehova nem fogják felvenni. Még heti két napra sem. Hiába jelentkeztünk novemberben, már csak szeptemberi kezdést ígértek mindenhol.

Szóval, amikor olyan sztorikat hallani, hogy már a gyerek születésekor érdemes bejelentkezni egy-egy jobb helyre, az nem nyomulós szülők valóságtól elrugaszkodott túlzása, hanem szomorú tény. Mert nincs elég bölcsőde, nincs elég óvoda és mindenhol nagy a munkaerőhiány. Ezzel a szülők akkor szembesülnek először, úgy igazán, amikor elsőszülöttjüket szeretnék rábízni olyan emberekre, akik megbecsülés és tisztességes fizetés hiányában szerelemből végzik a munkájukat. Óriási respect nekik. Köszönjük!

Márciusban megtaláltuk azt a magánbölcsit, ami Marcinak és nekem is nagyon tetszett, és abban maradtunk a vezetővel, hogy augusztus végén tud kezdeni. Semmi bizonytalanság nem volt bennem arra vonatkozóan, hogy eljött az ideje.

Egy másfél évest még kétségek között adtam volna bölcsibe, de a kétévéssel, pláne a két és fél évessel már naponta többször éreztem úgy, hogy otthon előbb vagy utóbb (és inkább előbb) egymás idegeire megyünk. Az ovira még nem igazán volt esélyünk decemberi szülinappal, ezért úgy éreztem, hogy jót fog tenni Marcinak egy év bemelegítés és szeretgetés a bölcsődében, mielőtt felvennék óvodába.

Fotó: Manó könyvek

Lelkesen készültünk a bölcsire. Nagyon sokat beszélgettünk róla, hogy mire számíthat majd, hogyan alakul a napirend. Kik lesznek vele a bölcsiben, milyen programok várhatóak, mennyi új barátja lesz, melyik étkezések lesznek, milyen lesz a délutáni alvás, ki fogja vinni és ki fog érte menni. A márciusi megismerkedésről még élt benne egy kép, amit próbáltunk többször feleleveníteni és kiegészíteni.

Készültünk mesével is. Mivel kifejezetten bölcsis könyvet nem találtam, ezért az Óvodások kézikönyvével, aminek a megírását a tesóm annyira jól időzítette, hogy pont nyár elején nyomta a kezembe. Egész tavasszal ezt vártam és szerintem legalább annyira örültem neki, mintha legalábbis nekünk írta volna. Általában behelyettesítettük a szövegben az ovit bölcsire, az óvó nénit bölcsis nénire és a könyv nagyon hamar a leendő bölcsisünk egyik kedvenc esti meséjévé vált.

Izgatottan vártuk augusztus utolsó hetét. Marci azoknak a boldog gyerekeknek a nyugalmával, akiknek fogalmuk sincs, mi vár rájuk, de iszonyatosan lelkesek. Én pedig azoknak a boldog-aggódó anyáknak az izgalmával, akik először adják közösségbe gyermeküket. 

Dolgok, amik miatt nem aggódtam: Biztos voltam benne, hogy a környezet, a kortársai és az új ingerek jó hatással lesznek rá, szeretni fogja. Sokkal jobban le fogják kötni és rengeteget fog fejlődni, szociálisan a javára válik.

Dolgok, amik miatt viszont nagyon is aggódtam: Hogy sikerül a beszoktatás? Mit fog megenni? Hogy fog egyedül, és mégis annyi gyerek között elaludni? Mi lesz, ha verekedni fog? Mennyit fog sírni? Mennyit lesz beteg? Hogy alakul a logisztika? 

Hamarosan kiderül...

Szobatisztaság. Mikor? Hogyan? Minek? Ezek akár költői kérdések is lehetnének, hiszen előbb vagy utóbb, valahogy minden egyes ember szobatisztává válik. De ha adott egy teljesen tapasztalatlan anya, egy még tapasztalatlanabb apa és egy pelenkás bajkeverő, akkor a naiv és kedves elképzelésekből elég hamar színes-szagos valóság lesz.

Kezdeti stratégia: Naná, hogy kutattam és kérdeztem. Az egyetlen dolog, amiben mindenki megegyezett, a következő volt: nem kell erőltetni, el fog jönni az ideje. Jó tanács. Hiszen így volt ez az üléssel, a járással és a beszéddel is. Miért lenne más a pisi és a kaki? Hozzáteszem, hogy Marci egy pár hónapja már lelkesen asszisztált a családtagoknak, így nem igazán tudtam volna neki újat mondani. Elméletben.

Célszemély: Két és fél éves, mini férfiember. Férfiassága teljes tudatában.

Haditerv: Az volt a nagy terv, hogy nincs terv. Nyár van, meleg van, Marci és én is itthon vagyunk, belevágunk.  Az idő nem szorít, oviba egyelőre nem fog járni. Egyikünk sem csinált még ilyet, szóval fogalmunk sem volt, mire számítsunk. Szobatisztaságra fel!

A parancsnok is ember: Anyaként legalább annyira kezdőnek éreztem magam, mint amikor a pelenkázás vagy a fürdetés rejtelmeit kellett elsajátítanom. Egy kisfiúval. Az ember lánya azt hinné, hogy felnőtt nőként, túl a harmincon már mindennel képben van, és akkor egyszer csak szobatisztaságra kell tanítania valakit, aki az övétől teljesen eltérő pisilési technikát használ. Nem mindegy a távolság, a magasság, a szög, egyszóval komoly mérnöki tapasztalatokkal kell rendelkezni a sikerhez. 

A szobatisztaság az a buli, amit már nagyon vártál, ezért rábeszéled a haverodat is, aki abszolút benne van, aztán meg csak lesel, hogy miért egyfolytában rád van kiosztva a takarító szerep. A haverom, alias Marci mindenesetre azóta is lelkesen és együttérzéssel énekli velem a "Takarító-nőőő" című szám refrénjét. 

Fegyvertár: Próbáltuk a bilit (nem jött be), próbáltuk a wc szűkítőt (ez sem), úgyhogy maradtunk a "ki a kertbe" és a "nagyfiúsan, vécébe" módszereknél.

Kedvcsináló tábori eszközök: Könyvek és dalok, legnagyobb kedvencünk a "Mi az a kaki?" - című izgalmas kötet, mindenkinek melegen ajánlom.

Első győzelem: Egyértelműen a szabadban pisilés. Nem tudom, a lányoknál hogy van (gondolom anya-apa bicepsze  derekasan bedurran) de nekünk rengeteget segített, hogy bármelyik kis fát vagy bokrot ki tudtuk szemelni, és indulhatott a "Szökőkúúúút!" - ahogy Marci nevezte. 

Átmeneti visszavonuló: vannak bizonyos (nagy) dolgok, amiket a célszemély továbbra is csak pelenkába hajlandó. Állítólag a fiúknál előfordul, hogy a kaki nehezebb diónak bizonyul. Szurkoljatok!

Lázadások: Ilyen is volt. Már épp elgondolkoztam rajta, hogy lehet hiba volt belevágni a projektbe, meg hogy ezzel az erővel akár pelusba is pisilhetne megint, és akkor legalább nem kellene egész nap takarítanom... De ezen az időszakon szerencsére hamar túllendültünk, talán egy hét volt az egész. És persze a mai napig vannak kisebb balesetek, de azt hiszem ez belefér. Összességében igazán elégedett a közhangulat.

Következtetések: Hallani olyan sztorikat, hogy a gyerek pár nap alatt szobatiszta lett. Nos. Ezek engem azokra a történetekre emlékeztetnek, amikben a gyerek párhetes korától végigalussza az éjszakát. (Csoda!) Szóval biztos léteznek ilyenek, de valószínűleg kiválasztottnak vagy Buddha egyenes ági leszármazottjának kell lenni hozzá. Mi most is megjártuk a magunk útját, de ezen már meg sem lepődöm különösebben. A lényeg, hogy a csapatmunka és a kitartó takarítás, na meg a közös éneklés meghozza az eredményt. Jelentem, mindannyian nagyon büszkék vagyunk!

Fotó: Pixabay