Nagyon szeretjük Varró Danit. Ha esti meséről van szó, mindig van olyan időszak az életünkben, amikor nem telhet el nap az ő versei vagy történetei nélkül. Mintha egy kedves nagybácsi osztaná meg velünk anekdotáit illatos babákról, tanácstalan szülőkről és rosszcsont testvérekről, akiket egyszerűen nem lehet nem kedvelni.
Összekuckóztunk a franciaágyon, és kezdődött az esti mese. Mindkét fiú körülbelül egyéves lehetett, amikor ott terpesztettek bodyban, óriási hurkás lábakkal a férjem mellett, belekapaszkodva a mellkasába és szinte rátapadtak a kezében tartott a könyvre, hogy egyetlen pillanatról se maradjanak le. Fejből tudtuk az "Akinek a lába hatos", az "Akinek a foga kijött és az "Akinek a kedve dacos" remekbe-rímekbe szabott verseit, sőt, lelkesen továbbadtuk családtagoknak, barátoknak is, akik adott élethelyzetben - adott hasfájós babával vagy dacos totyogóval - épp úgy rászorultak egy kis vidámságra, mint mi.
Fotó: Manó Könyvek
Mikor Marci nagyobb lett, megvettük az "Aki szépen butáskodik" kötetet is, ami a Nők Lapja számokban megjelent történeteket fűzi össze. Dani három kisfiának, Misinek, Jancsinak és Béninek a kalandjai olyan igézően hatnak a gyerekeimre, mint valami varázspor. Nem csodálom, mert családilag is imádjuk és szinte észrevétlenül a mindennapjaink részévé váltak. Azt hiszem, bátran mondatjuk őket influenszernek, a maguk óvodás-iskolás módján. Elkerülhetetlen volt tehát, hogy amikor már Marci és Bazsi elkezdett együtt játszani, Marci hozzájuk hasonlította magukat. Meg is kaptam a kérdést, hogy róluk miért nem készül ilyen könyv?
Hát most készül. És ha nem is hétről hétre jelenik majd meg a folytatás, mint annak idején a Nők Lapjában Varró Dani cikkei, azért igyekezni fogok. Marci és Bazsi kalandjai megérdemlik, hogy megörökítsem őket az utókornak (vagyis az unokáimnak), hiszen Bazsi születése óta olyan kötelék van köztük, aminek minden egyes, régi és új szálát a szívem mélyén őrzöm. Akinek van testvére, az tudja. Tudja, milyen elválaszthatatlan szövetségesnek és legádázabb ellenfélnek lenni egyszerre. És aki már öregebb (jelen!), az azt is tudja, hogy a testvérei lesznek később a legjobb barátai, akik minden nehéz helyzetben kiállnak érte. Akik vele sírnak és vele nevetnek, és bármikor újra tudnak kezdeni egy félbehagyott beszélgetést, akár évekkel később is.
Bazsi olyan féléves lehetett, amikor szokás szerint oltásra vittük Marcival a gyerekorvosi rendelőbe. Marci, hároméves, tapasztalt páciensként megkért, hogy inkább a nyitott ajtó előtt várakozhasson, biztos ami biztos. Mikor Bazsi - aki persze közben hangosan elégedetlenkedett - megkapta az oltást és kisétáltunk Marcihoz, így szólt: "Anya, én aggódtam Bazsiért, mert ő a kedvenc kisbabám."
