Főnököm. Utazótársam. Gasztrokritikusom. Edzőpartnerem. Alvásterapeutám. Kisfiam.

Marci és más

Marci és más

Ótejóég, anya vezet!

Öveket becsatolni

2019. május 23. - Finy Krisztina

Édesanyák. Még nem vezetnek vagy már nem vezetnek. Még nincsen jogsijuk, már nagy pocakjuk van. Még nincs saját autójuk, már megint babát várnak. Még nincs meg a rutinjuk, már kijöttek a rutinból. Látom a barátaimon és a testvéreimen is, hogy pár év kihagyás után már nem igazán kezdik újra... és nekem se volt könnyű.

Mióta vezetek, minden elérhetőbbnek tűnik. Szabadabban mozgunk a kétévessel, mert nem függünk a menetrendtől és nem kell babakocsit + jóllakott utasát + túlélőcsomagot emelgetni. Eljutunk távolabbi barátokhoz, messzebbi foglalkozásokra vagy ahová csak szeretnénk. Viszont. Az elmúlt fél év, amíg nem volt autóm, és pár hét vezetés megtanított egy-két dologra.

Nem indulunk el mindenhová kocsival. Vannak úti célok, amikhez célrevezetőbb a tömegközlekedés, mint az autó. Mert nem kell parkolóhelyet keresni, parkolást fizetni, alvó gyereket a kocsiban őrizni vagy éppen dugóban bosszankodni. Lesétálunk a buszhoz, átszállunk a villamosra, majd lemozgólépcsőzünk a metróhoz. Ha nincs kedvünk, vagy ítéletidő van, vagy éppen nincs hatvan csak húsz percünk, akkor viszont megnyugtató a tudat, hogy van autóm.

Szabadságot kaptunk, nem kötöttséget.

A totyogónak élmény a busz, a villamos, a troli és a metró.  Ami még ennél is fontosabb: ezeken a járműveken a város valódi arcát is megtapasztalja. Megtanulja, hogy az idősek felé tisztelettel fordulunk, a kisgyerekesekhez pedig empátiával. (És persze nem rugdossuk kitartóan a szembeszomszédot merő kiváncsiságból.) Megtanul része lenni egy olyan összetett közösségnek, amit a pillanat teremt. És ezt az autóból nem tudnám megtanítani neki.

car.jpgFotó: Pixabay

Hálás vagyok, hogy van kocsim, mert a fenntartása nem olcsó mulatság. Igyekszem előre megtervezni a hetünket, összehangolni az autós programokat és beosztani a benzint. 

Elsőre minden nagyon ijesztőnek tűnik. Az autópálya, az erdei szerpentin, az élő és halott állatok, a zsúfolt parkolóházak. És ha mindez nem lenne elég, folyamatos vigyázzban van az agyam a tudattól, hogy az esetek 97%-ában ott ül a hátsó ülésen a gyerekem. Mégis mindig útra kelünk, hogy együtt szerezzük meg a rutint.

Tájékozódni nem egyszerű. Ha tehetném, mindig olyan utakon járnék, amiket ismerek... Szóval sokat segít nekem Marci új barátja, a GPS.  Vagy ahogy ő nevezi: "Térkép Andris"

Rengetegszer gondolok arra, hogy ha Anyu megtanult négy gyerekkel a háta mögött, néha több országon át, Ladától a kisbuszig minden fajta autót vezetni, akkor nekem is menni fog. És ez valahogy mindig beválik.

Ha már a szülőségbe így belecsöppentem, valószínűleg az autóvezetésbe is beletanulok... egyszer. Pofonegyszerű nem görcsölni és közben ébernek, határozottnak mégis jófejnek lenni, mindeközben a gyerekemmel lelki életet élni vagy a papírjába ragadt müzliszelet-maradékot kioperálni a pirosnál. Nem. Kunszt.

A kicsinek az okozza a legnagyobb örömet, ha "ő vezet". Vagyis a parkoló autóban, álló motornál szabadon kapcsolgathat és szerepjátékozhat. Imádom nézni, ahogy felteszi a napszemüvegemet, bekapcsolja a rádiót, és nekiáll ütemre rázni a fejét, miközben teljesen biztos benne, hogy ő a világ legmenőbb sofőrje. Van mit tanulnom tőle.

Ha tetszett a cikk, kövesd a Marci és más blogot és oszd meg másokkal is!

süti beállítások módosítása