Három év egyenlő még egy gyerek és egy mesterdiploma. És végre úgy ülök a kanapén és írom ezt a bejegyzést, hogy már nem azon filózom, változásmenedzsmentet tanuljak-e inkább vagy a fürdőt takarítsam ki, hanem büszke és boldog vagyok, mert a sok munka és a komfortzóna elhagyása (ugyeugye) maximálisan megérte. 

Köszönöm! Hihetetlen, hogy ez a nap is eljött, amikor megvédtem a szakdolgozatomat és diplomát szereztem mesterszakon. Három évvel ezelőtt még csak reméltem, hogy másodjára is felvesznek az egyetemre, pár héttel később pedig ott álltam egyik kezemben a telefonommal, benne az sms, hogy felvettek, a másik kezemben a pozitív terhességi teszttel... és a kaland elkezdődött.

Néha nem volt könnyű. Beérni az egyetemre, pocakkal, pisilés nélkül, esti projektmegbeszéléseken résztvenni, úgy hogy közben visszaaltattam néha a kicsit, vizsgára tanulni nappal, amikor egész éjjel fent voltunk a beteg gyerekkel, de közben rengeteget tanultam a munka-magánélet egyensúlyról és fontossági sorrendről, elfogadásról és nyugalomról.

Szeretném megköszönni a tanáraimnak, akik hozzájárultak ennek a két és fél évnek a szép és felemelő, meg persze szomorkásabb pillanataihoz. Aki valódi tudást adott és inspirált, annak azért, aki nem tanított semmit, annak meg azért, mert tanulságból is akadt bőven. Hálás vagyok az évfolyamtársaimnak (mindkét évfolyamból), hogy egy percig sem éreztem magam kívülállónak vagy öregnek, bár tíz év van köztünk. Lányok, imádlak benneteket, hajrá Z generáció!

Köszönöm a barátaimnak és testvéreimnek, akik minden vizsgaidőszakban tartották bennem a lelket és akik szerint menő gyerekek mellett tanulni és mesterdiplomát szerezni. 

Köszönöm anyukámnak, aki soha nem mondott nemet, mikor segítséget kértem, és akire mindig, minden helyzetben  számíthattam. Főleg akkor, amikor nyomasztó volt, hogy egyszerre vagyok anya, feleség és diák, és óriási szükségem volt a saját anyukámra. Anyu, te vagy a legjobb!

Köszönöm a férjemnek, aki az első másodperctől kezdve támogatott mindenben, aki teljes vállszélességgel kiállt mellettem és csak nagyon ritkán mondta azt, hogy vegyem már kevésbé komolyan az egyetemet - persze igaza volt, mint mindig, de olyan jó érzés, hogy mégis komolyan vettem és most ő is büszke rám. Végre nézhetünk filmet minden este és be is aludhatunk rajta tízkor, ha még benne vagy. Köszönöm a türelmet, és hogy mindig vársz rám!

Köszönöm a gyerekeimnek, akik talán kevesebbet érzékeltek ebből az egész cirkuszból, bár az együtt töltött idő lehetett volna több. Bazsi már pocakban is egyetemre járt, és egyévesen komplett prezentációkat nyomott le velem, ami azért elég menő, Marci pedig hátha vett valamit az élethosszig tartó tanulás fontosságáról, és hogy ez alapvetően klassz dolog, mert egy ideje már nem fenyeget meg azzal, hogy ha nem viselkedek jól, nem írhatom a szakdolgozatomat. Köszönök mindent srácok, és remélem, hogy fantasztikus nyarunk lesz, szeretlek Titeket!

Fotó: Pixabay