Nagyon elmaradtam. Mondanám, hogy a nyár és ezzel együtt Marci nyolcadik és kilencedik hónapja úgy eltelt, hogy már csak a nagy hőség és a nyaralás szép emlékét őrizzük, de az az igazság, hogy nehezen vettem rá magam az írásra. Azért van olyan is, amivel rosszabbul állok: Marci születése óta nem sikerült kiválogatnom és kinyomtatnom a képeket... de most ígérem jó kislány leszek, és bepótolom azt is.

Mikor legutóbb meséltem Marciról, hét hónapos volt, épp hasról hátra fordult és mi nagyon-nagyon büszkék voltunk rá. Azóta már felkapaszkodva áll, önállóan ül, és kibújt négy foga, valamint folyamatban van további három is. Izgalmakban nincs hiány, az egyetlen, amiből továbbra is kevés jut nekünk, az az alvás. Könnyen lehet, hogy Marci úgy fogja kinőni az "I slept trough the night" feliratú, 80-as body-ját, hogy ez az állítás még egyszer sem teljesült, de azért bizakodóak vagyunk.

Háromszor voltunk idén nyáron Balatonon, júliusban, augusztusban és szeptemberben, és Marci minden egyes alkalommal virított valami újat, valami szupererőt. Júliusban tolta fel magát először négykézlábra, és csak rugózótt, és rugózott, nagyon jókat nevettünk a lendületén, sokszor az egész család együtt rugózótt arra a híres-nevezetes Rubbets számra, hogy "I can do it", és annyira örültünk Marcinak, hogy teljesen belefeledkeztünk vele az ágyon rúgózásba.

Rövid kúszás-négykézláb kombót követve augusztusban már mászott, nagyjából minden felületet meghódított, kivéve a füvet, mert ha letettük a zöld gyepszőnyegre, akkor először is megmerevedett, utána pedig vízbe esett kismacskákat megszégyenítő módon emelgette a kezét, tanácstalanul nézve ránk, hogy mégis, mi a fenét képzetünk, amikor letettük erre az izére, villámgyorsan szerezzünk neki parkettát vagy követ vagy bármit, ami nem él. A mászással kezdődött az is, hogy ha elfárad, vagy meg szeretne osztani velünk valami nagyon fontosat, akkor egyszerűen bemászik az ölünkbe, és kezdődhet a szeretgetés, mert ami jár, az jár.

Szeptemberben már mindenhová felkapaszkodott, hogy aztán hamar hanyatt is dobja magát, vagy beverje a fejét, és apával azt vettük észre, hogy a reflexeink roppant módon kiélesedtek. Nagyon vártuk már, hogy Marci üljön, korábban már titkon azt reméltem, hogy nyár közepén történik meg a dolog, de végül szeptember eleje lett belőle. Megérte kivárni, mert azt az édeset, ahogy megindul hátrafelé, aztán kifarol, leteszi a popsiját és aztán összeteszi a két kezét, egyszerűen nem tudom elfelejteni. Az ülés hozta magával a hintázást is, nehéz eldönteni, hogy ő élvezi-e jobban vagy én, de mindketten nagyon szeretjük.

A fogakkal megküzdöttünk, sok átvirrasztott éjszakán és velőtrázó sikításon vagyunk túl, de mostanra már talán mindannyian kicsit nyugodtabban kezeljük a dolgot. Amikor az ember kialvatlan, hajlamos rosszabbul reagálni a nehézségekre, pedig a gyerekének csak arra lenne szüksége, hogy átölelje és türelmes legyen vele. Kis emberek, nagy változások. Marci folyamatosan tanít minket, és mindig rájövünk, hogy amit korábban a teljesítőképességünk vagy éppen a komfortzónánk határának hittünk, nem is olyan leküzdhetetlen, mint kezdetben gondoltuk.

Az biztos, hogy életünk legizgalmasabb nyara áll mögöttünk, na nem azért mert egzotikus helyeken jártunk vagy hatalmas bulikon vettünk részt, hanem mert együtt éltük át, ahogy a magatehetetlen, békésen szuszogó kis csomagból, majd a fejemelgető, ide-oda guruló kupacból barátságos, vakmerő és öntörvényű kis felfedező vált, aki egyre inkább egyéniséggé formálódik a világ által.