Hol is kezdjem? Három éve tart a töretlen szimbiózis, amit úgy neveznek: anyaság. Kezdődött a rúgkapáló pocaklakóval, folytatódott a selymesen puha és babaillatú cicifüggővel. Most, hogy a kétéves matricám hamarosan bölcsibe kerül, elgondolkoztam: vajon minden anya így érez ilyenkor? Mármint... megkönnyebbül?

Nem tartom magam született anyának, mégis belesimultam ebbe a folyamatba, ami először a várakozásról, aztán a fizikai határaink maximális túlfeszítéséről szól. Megadtam magam testestül-lelkestül, sokszor tehetetlenségemben topogva, a könnyeimen keresztül. És bevallom őszintén, elfogytak a tartalékaim. 

Anyának lenni nem nyolcórás munkanap, nem plusz két túlóra, nem kimaradt ebédidő vagy harmincórás ügyelet, amit van esélyünk kipihenni. Az anyaság az az állapot, aminek hatására végre felfogtam, hogy miért tud a saját anyukám fényes nappal, ülve, és gyakorlatilag egyik percről a másikra elaludni. 

Van egy elméletem arról, hogy az igazán kedves és türelmes édesanyák néha külön töltenek egy kis időt a gyereküktől. Persze léteznek a földönkívüli édesanyák is, akik bármilyen elcsigázottak, bármennyire elegük van, akkor sem emelik fel a hangjukat - akiket személy szerint jobban tisztelek, mint a szentek vagy a Nobel-díjasok nagy részét.

A földi mamiknak pedig igenis nagy szükségük van nagymamákra, bébiszitterre vagy bölcsődére. Valakire, akire számíthatnak pár óra erejéig, hiszen a fennmaradó időben rájuk számít valaki szünet nélkül. Kivéve persze, ha a gyermek születésétől kezdve gyakran és nagyon hangosan tiltakozik ellene. Ha minden próbálkozás csődöt mond. Ha csak anya jó. (Lásd: Marci.)

Azért... ilyenkor is van remény. Mert egy kétéves elképzelése szerint egyetlen dolog van a világon, ami még anyánál is jobb: a gyerekek. Lehetőleg rengeteg gyerek és még több játék egy helyen.

Szüksége van a saját korosztályára, mert én egyedül nem tudom neki megadni azt az élményt, mint a körülötte cikázó, alig egyméteres kis teremtmények. Akikkel a saját nyelvén társaloghat, akiktől megtanulhat jószívűnek lenni vagy éppen kiállni magáért, és akik éppen annyira élvezik, ha maszatosak vagy kismotorral ralliznak, mint ő.

Hogy nehéz lesz az elválás? Biztos vagyok benne. Hogy sikerülni fog-e? Sikerülni fog! Együtt megoldjuk. Ha megtanultunk babakocsival békávézni, (többnyire) átaludni az éjszakát  és kanállal levest enni, akkor a bölcsi sem lehet akadály.

Fotó: Pixabay

A pici gyereknek természetesen az anyja (és az apja) mellett a helye, de emellett szép fokozatosan meg kell ismernie a többi embert is a világban. Először bölcsibe, oviba, iskolába jár. Kedvet érez a zenéhez, vagy tehetséget a sporthoz. Szakmát választ, bemutatja a szerelmét, és egyszer csak azon kapod magad, hogy bejárta a fél világot és egy másik országban telepedett le. És hogy nagymama lettél. (Ótejóég!)

Imádom a gyerekemet, ő adott értelmet és keretet az életünknek. Ezzel együtt elérkezett az idő, hogy kétévesen már elkezdjen közösségbe járni és tapasztalatokat gyűjteni. Nem velem, hanem olyan emberekkel, akikben maximálisan megbízom. Akik miatt lehetőségem lesz délutánonként megint úgy örülni a kisfiamnak, mint amikor először láttam meg.

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is!