Régóta tervezem, hogy megírom ezt a bejegyzést, de mivel mindig egy-egy városi kalandunk után, indulatból - és hát ne szépítsük, jó mérgesen - álltam volna neki, valahogy sosem készült el. Idén nyáron viszont (végre) nagyon sok pozitív élményünk volt, ezért úgy éreztem, hogy eljött az idő.
Nincs autóm, ezért a városban mindig bkv-val közlekedünk Marcival. Nem napi rendszerességgel, de hetente párszor biztos. Általában villamossal és metróval szoktunk utazni, busszal csak nagyon ritkán. Szeretek néha a belvárosban sétálni vele, meglátogatni a kollégákat vagy apa munkahelyét, felfedezni új játszótereket.
Fotó: Pixabay
A kisgyerekes bérletigazolvány egy nagyszerű találmány. A felnőtt szelvény harmadába kerül, és CSED, GYED, GYES vagy GYET alatt is jogosultak rá az anyukák (vagy apukák). Ami fontos: az érvényességi ideje hat hónap, ezért félévente el kell zarándokolni az aktuális határozatunkkal egy BKK pénztárig.
Az az igazság, hogy kezdő anyaként már az is óriási stresszfaktor, ha a kisboltnál hosszabb útra indulunk a babával. Mire mindent összepakolunk, mire megtervezzük az utat, felkészülünk minden várható és előre nem látható eseményre.... patakokban folyik rólunk a víz, pedig még csak a kapun jutottunk ki.
Ha gyerekkel utazol, elsőre minden ijesztőnek tűnik. Mert sokan vannak. Mert nagy a kosz. Mert hangos. Mert vagy nagyon fűtenek vagy nagyon hűtenek. Mert az (idős) emberek egyfolytában megfogdossák a gyereket, és te képtelen vagy őket lebeszélni róla, egyszerűen így vannak programozva.
Az egész budapesti tömegközlekedés egy nagy káosz, amibe régen, a gyerek előtt még kénytelen-kelletlen beleolvadtál, fülhallgatóval vagy anélkül, könyv mögé rejtőzve vagy az embereket kémlelve. De a gyerekedet egyszerűen nincs szíved kitenni ennek a szürreális jelenségnek, amit nevezhetünk egyszerűen békávézásnak is.
Nagyon nem mindegy, hogy hordozva vagy babakocsival indul útnak az ember. Mindkettőnek megvannak a maga előnyei és hátrányai. A hordozóval sokkal mobilabbak vagyunk, a gyerek biztonságban érzi magát a folyamatos testkontaktustól és akár egy Harley Davidson is bőghet mellette, akkor sem ébred fel. Babakocsival viszont hosszabb utakat is bevállal az ember, mert nincs összeizzadás, jobban lehet kommunikálni utazás közben, a táskát is van hova akasztani - cserébe rengeteg fizikai nehézségbe ütközünk.
Ha a tényeket nézzük, döbbenetes, de igaz: a négy metróvonalból csak egynél van lehetőség liftet használni. Mozgólépcső még akad (bár mint tudjuk, babakocsival mozgólépcsőzni nem megengedett), de a megállók egy részében nem közlekednek a felszínig, muszáj lépcsőzni.
Hányszor és hányszor gondoltam meg magam, amikor a Blaha Lujza tér környékén lett volna dolgunk Marcival, attól rettegve, hogy nem fogunk feljutni az aluljáróból a lépcsőkön... ma már csak mosolygok rajta, de akkoriban komolyan aggódtam ezen.
Mert bár büszke és erős nőnek tartom magam, azért a 12 kilós babakocsi és a 7 kilós gyerek már nekem is meghaladta volna a képességeimet. Aztán úgy hozta a sors, hogy babakocsival is kénytelenek voltunk nekivágni. És lássatok csodát: az esetek nagy részében működött. Az emberek segítettek.
Az elmúlt másfél évből rengeteg jó élményem van azzal kapcsolatban hogy hányszor és milyen kedvesen segítettek, sokszor olyanok, akikből ki sem néztem volna. Fiatal, tizenéves srácok pattantak mellénk nagy vigyorral, mikor még szét se néztem, hogy van-e a közelben valaki. Anyukák, akik pontosan átérezték, hogy min megyek keresztül. Idős bácsik, akik talán az unokájukra gondoltak, mikor meglátták Marcit a babakocsiban. Rohanó férfiak, akik szemmel láthatóan teljesen elképedtek azon, hogy megszólítottam őket és aztán mosolyogva köszöntem meg nekik a segítséget.
Megtanultam elfogadni a segítséget, és megtanultam azt is, hogy az esetek nagy részében bizony kérni kell. És hogy sok minden van, amit egy nő nem tesz meg magáért, de egy anya a gyerekéért már igen.
Ahogy telt az idő és egyre többet mászkáltunk a városban Marcival, rájöttem, hogy a legtöbb akadályt én magam gördítettem saját magam elé. A folyamatos aggódás és az otthoni gubbasztás rossz hatással volt a közérzetemre, ezért úgy döntöttem: nem fogom türelmesen várni, hogy megkönnyítsék a közlekedést a kisgyerekeseknek. És bár nem volt egyszerű, alkalmazkodtunk, és megint kinyílt a világ.
Nem könnyű a tömegközlekedés Budapesten, de egy biztos: ha bízunk magunkban és az emberekben, ha kellően talpraesettek és találékonyak vagyunk, nem létezik lehetetlen. Egy anyának semmiképp.
Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is!
