Mikor kiderült, hogy babát várunk és felvettek az egyetemre mesterképzésre, ellentétes érzések kavarogtak bennem. Egyrészt rettenetetesen boldog és büszke voltam, másrészt kicsit nyomasztott a ránk váró időszak, a család és a tanulás összehangolása. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet kismamaként, egy háromévessel elkezdeni az egyetemet, csak abban voltam biztos, hogy meg akarom próbálni.

Bíztam benne, hogy mivel az első egyetemi félév nagy része a második trimeszterre esik, már kevesebb lesz a rosszullét, és a fáradtság sem fog rám törni minden előadás tizedik perce után.

A bölcsis beszoktatás jól sikerült, legalábbis az első pár nap minden malőr nélkül lezajlott, így nyugodt voltam Marci felől. Bárhogy alakuljon is, ő jó helyen van, ahol szeretik és vigyáznak rá. Az más kérdés, hogy a közösségbe kerülés nálunk is úgy zajlott, hogy a gyerek a hónap egyik felét a bölcsiben, a másik felét otthon töltötte betegség miatt... Nappali képzésre jelentkeztem, mert - a bölcsinek hála - nem jelentett gondot heti négy napot bejárni, és így együtt tölthettem a hétvégéket a családommal.

Pontosan kilenc év telt el a BA diploma megszerzése óta... Százszor megfordult a fejemben, hogy mit keresek itt, de most már  életem egyik legjobb döntésének tartom.

Az első pár hétben teljesen szürreális élmény volt minden nap 22 évesek között lenni, úgy, hogy ráadásul még terhes is voltam, bár ez akkor még nem látszott. Mondjuk a többiek biztos furcsának találtak, hogy minden reggeli órára a narancslevemmel és a sonkás toastommal érkeztem, de azt hiszem hamar elfogadtak ilyen pufinak és falánknak.

Rengeteget inspiráltak az évfolyamtársaim: igaz, hogy annak idején én is végigdolgoztam az egyetemi éveket, de ők alapképzés és mesterképzés alatt már olyan területen aktívak, ahol később el akarnak helyezkedni. Legtöbbjüknek húszas éveik legelején már komoly kihívást jelent a nappali képzés, a munka és a magánélet összehangolása, mégis állják a sarat. Meglepően sokan önfenntartóak vagy csak részben függnek a szüleiktől. Sokkal inkább felnőttek - a szó valódi értelmében - mint azt bárki gondolná.

Őszintén jól esett, hogy a többiek közül senki nem nézte ki belőlem, hogy van egy gyerekem. Elismerést és szeretetet kaptam tőlük, mert szerintük tényleg nagy dolog, hogy a bölcsis kisfiam mellett egyetemre járok. (Nem telt el sok idő, és hírből már mindenki ismerte Marcit.) És amikor megtudták, hogy érkezik a kistesó, látszott, hogy őszintén örülnek nekünk. Ez a hozzáállás a három otthon töltött év és a GYES elképesztően szerény összege után annyira megmelengette a szívemet, hogy elmondani nem tudom.

Újra komolyan tudtam venni magam. Végre nem a játszótérre öltözködtem, igazi női táskát hordtam, egyedül utaztam, a kedvenc kávézómban tanultam - felnőttek között. Aki töltött már otthon huzamosabb időt kisgyerekkel, tudja, hogy ezek mekkora dolgok. Az egyetem nem csak inspirációt adott, hanem egészségmegőrző hatása volt két gyerek között.

A tanulás a terhességemre is jó hatással volt. Néha kemény volt kilogisztikázni, hogy mosdó közelében lehessek a nap bármelyik másodpercében, de ezzel a pisilős kihívással is fegyelmezettséget tanultam. A második trimeszter/első szemeszter hónapjai nagyon szerethetőek voltak: fizikailag és szellemileg is aktív voltam, tele feladatokkal és célokkal. Az órák többségén azt éreztem, hogy a becsületből elvégzett nyelvszakos alapképzés után végre tényleg jó helyen vagyok.

Fotó: Pixabay

Kistestó annyira, de annyira jófej volt. Alkalmazkodó típus, igazi második gyerek. Soha egy percig nem tudtam rá panaszkodni, a szokásos pisi-evés (deadjuramistenmostazonnal) kombón kívül szinte meg sem éreztem a terhességet. Ebben valószínűleg sokat számított az is, hogy másodszorra már kevesebbet aggódtam és nagyobb beletörődéssel vettem tudomásul a terhességgel járó, apró kellemetelenségeket. Azért remélem jó kis kalandnak élte meg és még büszke lesz rá ő is, hogy pocaklakó korában suliba jártunk.

Nagy gondban voltunk Kistesó nevével, de szerencsére Marci a segítségünkre sietett: amikor arról faggattuk, hogy ő milyen nevet szeretne, egyértelmű javaslata így hangzott: Banana (lásd: Minyonok). Második ötlete a Csiga Csaba (lásd: Bogyó és Babóca) volt. Végül abban maradtuk vele, hogy Kistesónak mindenképp adnunk kell egy hivatalos nevet is, de ő nyugodtan hívhatja majd Banana-nak vagy Csiga Csabának. 

A babavárás első részét itt olvashatjátok.