Itt volt az ideje passziválni az egyetemen. Itt volt az ideje lelassulni és befele figyelni. Itt volt az ideje babaruhákat mosni és kórházi táskát bepakolni. Itt volt az ideje készülni a szülésre. És végül... itt volt az ideje egy világjárványnak.

Minden olyan jól indult. Sikerültek a vizsgáim, Kistesóval minden rendben volt, a 30. heti ultrahang képet nézegetve szinte láttam magam előtt a kisbabámat. Éppen csak magamhoz ölelni nem tudtam még.

Vártam a szülést, mert úgy éreztem, minden adott hozzá, hogy ezúttal jó élmény legyen. Másodjára fogom átélni, mindenki azzal biztatott, hogy könnyebb lesz. A nőgyógyászomban maximálisan megbízom, a szülésznővel megvan köztünk a kémia. És ami a legfontosabb, velem lesz a férjem.

A hetedik hónapban részt vettem egy hypnobirthing tanfolyamon. A legfontosabb üzenete számomra az volt, hogy minden helyzetből ki kell hoznunk a legjobbat, és ez nem megy másképp, mint hogy elfogadjuk a dolgok alakulását. Hiába tervezünk természetes szülést (nekem a cél az oxitocin és a gátmetszés elkerülése volt), hiába vesszük körül magunkat a legjobb szakemberekkel, az élet bármikor hozhatja úgy, hogy B vagy C tervre kell váltani. És sokkal többet ér, ha nem az elképzeléseinkhez ragaszkodunk makacsul, hogy aztán összezuhanjunk a változástól, hanem  nyugodtak maradunk és elég bátrak vagyunk szembenézni az új helyzettel.

A koronavírus egyre közelebb járt hozzánk, elérte Európát. Pár hét után letiltottam a híreket. Kínát végig követtem, az olaszországi események azonban már túlságosan testközelből jöttek. Nem akartam tudni, hány új beteg és halálos áldozat van. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak a nyolcadik hónapban, hogy a járvány uralja a gondolataimat és kétségbe essek. A koronavírusról érdemben senki nem tudott semmit, azon kívül hogy tünetek vagy vannak vagy nincsenek, a maszk vagy véd vagy nem, ami pedig a végkifejletetet illeti: van aki úgy átvészeli hogy nem is tudott róla, van aki lélegeztető gépre kerül, és van akinek az élete véget ér. 

Sokat készültem a szülésre. Igyekeztem visszavenni a tempóból és nyugodt maradni. A vérnyomásom is indokolta, bár most később szállt el, mint az első babavárás alatt és csak a 32. héten kezdtem el a gyógyszert. A terhességi hipertónia egyrészt hajlam, másrészt az a tapasztalatom, hogy az aggódás is rengeteget számít ilyenkor. Igyekeztem minden nap alkalmazni a szülésfelkészítőn tanult relaxációt, és a harmadik trimeszter végén már szükségem is volt rá. Testem-lelkem megérkezett a szülés előtti állapotba, érezhetően könnyebben ment az elcsendesedés.

Ahogy sűrűsödtek a kórházi látogatások a 35. héttől, úgy hoztak egyre több intézkedést a koronavírussal kapcsolatban is. Hetente jártam ctg-re, és ami a 36. héten még elképzelhetetlennek tűnt, az a 38. héten már nagyon is valóságossá vált. Az utolsó alkalom, 12 nappal a szülés várható ideje előtt pedig már maga volt a megtestesült rémálom.

Meg voltam győződve, hogy az apás szülés az utolsó, amit elvehetnek tőlünk. Alapvető emberi jogunknak éreztem. Hiszen a világon semmi, de semmi értelme nincs, hogy ha a nő ott van a szülőszobán, akkor a vele egy háztartásból érkező, egy ágyban alvó férfit már nem engedik részt venni a szülésen.

Amikor kiderült, hogy apa nem lehet bent a szülésen, először higgadt maradtam. Próbáltam feldolgozni a hírt. A férjem tombolt... Aztán fél órával később, a kórházban, a 38. heti ctg-vel a pocakomon már patakokban folytak a könnyeim. Azt hiszem, akkor tudatosult bennem először, hogy hiába teszem oda magam a szüléskor, a körülmények meg fogják nehezíteni. 

Minden orvos és szülésznő maszkban dolgozott, még a látogatók is maszkban voltak. Érdekes, de egyedül a kismamák nem védték magukat... Másfajta tudatállapotban vannak a várandósok. Szerintem mi még fel sem fogtuk, nem tudtuk (vagy nem akartuk) felfogni, hogy ekkora veszélyben van mindenki. Kilenc hónapig óvtuk és védtük a kisbabánkat, készültünk arra hogy biztonságosan világra hozzuk őt, és akkor hirtelen minden reményünk szertefoszlott a békés szülésre, mert a jövő nagyjából fél másodperc alatt bizonytalanná vált.

Az események időrendben így zajlottak: délben kihirdették, hogy a János kórházban nincs több apás szülés. Délután kettőkor az országos tisztifőorvos a sajtótájékoztatón úgy nyilatkozott, hogy minden szülő nőnek törvény adta joga, hogy a szülés alatt egy általa választott személy jelen lehessen. Háromkor a ctg-n a szülésznőm és az ügyeletes orvos is megerősítették a hírt, hogy apa nem jöhet be a szülésre. Majd - a mai napig fogalmam sincs, hogy annak a napnak a hírei vajon mennyiben befolyásolták ezt - este kilenckor elfolyt a magzatvizem.

Fotó: Budai Családkórház - Új Szent János Kórház és Szakrendelő facebook