Anyák napja van. El sem hiszem, hogy már négyen vagyunk, és kétgyerekes anyuka lettem. Hetekkel ezelőtt történt, de a film azóta is folyamatosan pörög bennem a szülésről. Mert bár nehezítettek voltak a körülmények, most jó élmény volt. Hálás vagyok. 

Este kilenckor folyik el a magzatvíz. Felhívom a szülésznőmet, abban maradunk, hogy otthon szeretnék vajúdni. Tudom, hogy a férjem most nem lehet velem a szülésnél, ezért minden percet ki szeretnék élvezni, amit még együtt tölthetünk. Nagymamának mondom, hogy nem kell sietnie, de persze egyből befut - ő marad az alvó Marcival.

Ott állok a Szülészet-nőgyógyászat épülete előtt, hajnali kettőkor, nagy pocakkal, és kétségbeesetten ölelem a férjemet. Magamba akarom szívni az illatával együtt az összes nyugalmát, minden csepp értünk érzett szeretetét. Mert nekem most ennyi jutott. Egy ölelés a kapuban.

Pozitív gondolatok. Szerencsés vagyok, mert a férjem az első gyerekünk születésekor végig velem volt. Mert ott aztán tényleg elveszett és összetört voltam, nagy szükségem volt rá. Most ismerem a kórházat, a szülőszobát, nem csak választott orvosom van, hanem szülésznőm is. Másodszor csinálom. Menni fog. Pozitív gondolatok.

A szülésznővel egyszerre érünk be. Hogy miért sírok? Erre sok mindent tudnék mondani, járványról, kórházi vezetésről és női jogokról... de csak annyit tudok kibökni: nem bírom a búcsúzkodást. Igen, a magzatvíz elfolyt, teljesen tiszta. Beöntést, köszönöm, nem kérek. Fájások már nem igazán vannak, otthon jobb volt a helyzet. Hogy hány ujjnyi? Oh. Az nem sok... Hogy a meleg vizes zuhany segíthet? Már vetkőzöm is.

Telnek az órák. Zuhanyzom. Ctg. Relaxálok. Gyere babám! Chatelek a férjemmel. Tolom a szőlőcukrot. Jön a szülésznő. Méhszáj nem halad. Zuhanyzom. Ctg. Elszundítok. Marci közben belázasodott... Felkel a nap. A szülésznőm bíztat. Guggolok. Táncolok. Méhszáj változatlan. Zuhanyzom. Vizualizálok. Gyere babám! Ctg. Semmi. Szőlőcukor. Fáradok... A fájásokat mintha elfújták volna, csak a meleg vizes zuhany után érzek valamit, szinte semmit. Ki kell tartanom! 

Reggel hétkor az orvosom még mindig sehol. És már nem is fog jönni. Otthoni karanténban van, nemrég külföldön járt. Az meg hogy lehet?? Az ügyeletes doki érkezik. Nagyon kedves, de egyáltalán nem kérdésként fogalmazza meg, hogy inditsuk az oxitocint. Bólintok. Tíz órája folyt el a magzatvizem, ilyenkor ez a protokoll. Azon kívül nem merülhetek ki megint még a tolófájások előtt. Kell az erő!

Hat az oxi. Mit hat, kikészít! Végre fájások. Végre tágulás. Csak egy ujjnyit haladtunk. Hát én mindjárt elsírom magam. A szülésznőm bíztat: második baba, minden gyorsabban fog történni. Mondjuk eddig nem ez történt, de így legyen! Elsírom magam, most tényleg. Ez fáj. Ez nagyon fáj, és mégsem haladunk sehová. A férjemet akarom! Utálom az egész világot, hogy nem lehet velem. Tíz óra után pár perccel írom neki az utolsó üzenetet. Aztán beindul a folyamat, a testem emlékszik, majd szétrobban a fájdalomtól. A férjem visszaír, de már nem kap választ. Javában tart a kitolás.

Oké. Így, még életemben nem fájt semmi. Az elsőnél annyira nem voltam magamnál, úgy raktároztam el az emlékét magamban, mint egy rossz, de kitörölhetetlen horrorfilmet. Nem én irányítottam, csak megtörtént velem. És nem szépült meg.

De ez... ez most annyira valóságos! Műszakváltás volt, már más az ügyeletes orvos, ezúttal egy nő. Ott van velünk az én szülésznőm és egy másik szülésznő is, aki törölgeti a homlokomat. Három nő vesz körbe. Nem tudom megfogalmazni, milyen érzés. Erőt adnak. Két tolófájás között valahogy eszembe jut, hogy - amennyit törődik velem - a szülésznőm most a férjem is, és ezen jót nevetünk. Magamnál vagyok, küzdök, a fájások közti szünetek mindig visszarántanak a valóságba. Szerencsés vagyok, mert már tudom, hogy bármelyik percben véget érhet a pokol, hogy megkezdődjön a mennyország. Érkezik a kisbabám. A második. Sikerül, másodszorra is. Életet adok. Köszönöm!

A szülésznő rám teszi a kisfiamat, és betakarja, majd megkérdezi, hogy nem akarom-e felhívni a férjemet? Hálás vagyok neki, hogy számon tartja, gondol rá. A kisbabám még mindig sír, amikor felhívom az apját, aki (azt hiszem) szintén elkezd sírni. Ennyi síró pasit!

Kistesó végig a mellkasomon maradhat, amíg rendbe tesznek. Hatalmas elégtétel. Kicsit csalódott vagyok a gátmetszés miatt, de ma már büszkeséget érzek inkább. Mert végig kitartottam, nem volt hasba könyöklés. Mert megcsináltuk Apa nélkül. Megkapjuk az aranyórát. Csak mi ketten, és megszűnik a világ. Hát szia, Kistesó!

Másodszorra annyira más minden. Szülés után van erőm enni és zuhanyozni, és a saját lábamon sétálok le a gyermekágyas kórterembe. Próbálok pihenni, de nem sikerül. A kisbabámat akarom. Elmegyek érte az újszülöttekhez, kitolom a szobába, magamhoz ölelem és végre úgy érzem: megérkezett. Megérkeztünk.

Fotó: marciesmas©