Csak mondja, mondja és mondja. Egyszerűen imádom. Eddig is volt guuuu, meg giiiii, de most már van dedededede meg babababababa, meg szájjal pukizás, meg pohárba beszélés, meg nyakba suttogás (najó, az inkább nyakba nyalás). Megérti, ha azt mondom: "nem", mondjuk legtöbbször nem érdekli. Odajön hozzám, ha hívom, és megérti, hogy megjött apa, lehet masírozni az előszobába üdvözölni. Két kézzel nyúl felém, ha szeretne valamit, és lelkesen adja a pacsit a kinyújtott tenyerembe, mert azt együtt tanultuk meg.

Egyre több módon kommunikál, egyre inkább aktív tagja a családunknak. Na persze ezzel az is jár, hogy ha nem tetszik neki valami, akkor egyértelműen tudtunkra adja, ha nagyon nem tetszik neki valami, akkor pedig hisztivel adja még egyértelműbben a tudtunkra, hogy "Srááááácok, csináljatok már valamit!".

Mindenbe belekóstol, amit mi eszünk, jó, kávét, csokit és füstölt húst még nem kapott, de ezeken kívül lassan tényleg minden ennivalónkra igényt tart. Ezzel párhuzamosan egyre kevésbé tetszenek neki a pépek, egyre szívesebben eszik önállóan, és egyre nagyobb malacságokat csinál közben.

Ezzel a sok pozitív változással párhuzamosan történt még valami. Nagyjából egy hónap kellett hozzá Marci születése után, hogy az alvástartalékaim teljesen kimerüljenek, és nagyjából most, tíz hónap után jött el az idő, hogy elapadt a türelmem. Nem mintha egyébként türelmes típus lennék, inkább az igyekezetem van meg. Most viszont azt érzem, hogy minden gondolatom a baba, a babaruha, a babaétel, a babajáték és a babalogisztika körül forog, és bármit megadnék azért, hogy néha csak bambulhassak egy kicsit, elmélkedjek butaságokon vagy mondjuk öt órát alhassak egyben.

Még nem jöttem rá, mi a titok, hogy lehet valaki türelmes is meg kialvatlan is. Viszont a jó hír az, hogy ha ébredés után meglát, rám mosolyog és sóhajt egy nagyot, akkor tudom, hogy boldog. És ilyenkor az én összes problémám elhalványul az ő kiságyba kapaszkodó kezei és nyolc foggal vigyorgó arcocskája mellett.