Meddig alszik egy gyerek a szüleivel? Mikor legyen saját szobája és meddig kell a rácsos ágy? Újszülöttként, csecsemőként teljesen természetes, hogy éjszakánként anya és apa őrzi a kicsi álmát, hallgatja a lélegzetvételét és az időnként kifejezetten mókás hangjait. Aztán ahogy telnek a hetek, hónapok, évek, felmerül a kérdés: mikor jön el az idő?

Nyilván minden gyerek más és más, nincs ideális időpont. Az biztos, hogy a rácsos ágy elhagyásához el kell érni egy bizonyos szintű önállóságot, amikor a gyereknek már nem okoz problémát, hogy egyedül másszon ki az ágyából. A másik szempont, hogy a kicsi mellett a szülőknek is készen kell állniuk a "szétköltözésre". Az élethelyzet megváltozása/ stagnálása - például a kistesó érkezése vagy a szobák limitált száma - persze meggyorsíthatja vagy éppen lelassíthatja a folyamatot.

Marci ideje most jött el, pár hónappal kétéves kora előtt. A régi lakásban, amit teljesen belaktunk, nem sok esélye lett volna saját birodalomra, ezért inkább babasarok került kialakításra, a mi hálószobánkban. (Mondjuk ha azt nézem, mennyi helyet foglaltak el a babaholmik, úgy is mondhatjuk, hogy végül a mi ágyunk kapott helyet Marci szobájában. Köszi Marci!)

Ha lett volna helyünk, valószínűleg akkor sem költöztettük volna sokkal korábban külön szobába, hiszen másfél éves koráig szopizott és többször (4-5x) ébredt éjszaka. Nekem akkoriban a túlélést jelentette, hogy csak az ágyunktól pár lépésre lévő kiságyig kellett áttámolyognom a szoptató anyukákra jelllemző zombi üzemmódban.

Nem hiszek abban, hogy van egy pont, amikor el kell választani a gyereket a szülőktől, mert különben örökre ott ragad náluk éjszakára. Mint ahogy az anyatejes babák elválasztásában sem. Viszont hiszek abban, hogy minden családnak megvan a saját dinamikája - nem csak nappal, hanem éjszaka is. A harmónikus együttélés és a személyes tér finom egyensúlya az összes családtagnak egyformán fontos pihenés szempontjából. 

Hogy mik voltak a jelek? Nagyjából egy időben történt három dolog: Marci már nem szopizott és jóval kevesebbszer (1x) ébredt éjszakánként, ezzel párhuzamosan láthatóan kicsi és kényelmetlen volt neki a rácsos ágy, nem sokkal később pedig a régi lakásból egy tágas családi házba költöztünk. Eljött az idő, hogy Marci saját szobát és új ágyat kapjon.

Fotó: Ikea

A nagyfiús ágy megtalálása nem volt egyszerű feladat. A választás végül nem is klasszikus gyerekágyra, hanem egy két méter hosszú, kinyitható kanapéágyra esett, aminek a szélességét meg lehet duplázni. Marci a 70 cm széles rácsos ágy után egy 80 cm széles "szabadulós" ágyat kapott védőkorláttal. Van hely az összes vadnak és háziállatnak, meg persze az ősöknek is, ha éppen bújósra/ betegre fordulna a helyzet. 

A legjobban azt szeretem Marci szobájában, hogy végre megszületett az a kuckó, amit még a pocakban, aztán kisbabaként álmodtam meg neki. Azóta persze folyamatosan alakult a fejemben. Közel kétéves korában már megvolt az a hatalmas előnyöm, hogy egy vagány totyogónak rendezhettem be, akinek a személyisége nagyon is elkezdett kialakulni.

Ahogy közeledtünk a költözéshez, őszintén reméltem, hogy az új ház, a saját szoba és a nagyfiús ágy nem lesz sok változás egyszerre. Marci a rá jellemző módon fogadta az új helyzetet: inkább kalandnak élte meg és könnyen alkalmazkodott. Pár nap elteltével már kiismerte magát a házban és gond nélkül odatalált reggelente a mi szobánkba.

Amikor egy átaludt (igen, mert több mint másfél év után már ilyen is van!) éjszaka után átjön hozzánk, megáll az ágyunk előtt és komoly képpel üdvözöl a mély, ébredős hangján - néha hozza az egész plüss állatfarmot ajándékba, máskor csak ő érkezik - akkor egyszerre vagyok iszonyatosan büszke és eszméletlenül boldog, hogy ennyire önálló: saját szobája van és már ő ébreszt reggelente.

Ha szívesen olvasnál még Marci kalandjairól, kövesd a blogot facebookon és instagramon is!