Másfél év. Ennyi ideig volt része az életemnek a szoptatás. Ez nagy idő, Marcinak meg az egész eddigi élete. A leghosszabb és legszebb közös kalandunk, ami most véget ért.

Sosem aggódtam azon, vajon tudok-e majd szoptatni, de bizony megküzdöttünk ezért a másfél évért. Marci is, én is. Mivel három héttel korábban született és besárgult, nehezen indult a történet - részéről rengeteg alvással, részemről ugyanennyi sírással és aggódással, hogy éhen fog halni. Aztán, nagyjából tíz hosszú nap és fél kiló súlyveszteség után már minden rendben volt. A kisbabám elkezdett hízni, én pedig végre megnyugodtam.

A szoptatást életem egyik legnagyobb győzelmeként tartom számon. A terhesség és a szülés inkább a "túléltük" kategória, de ez - ez valami leírhatatlan.

Kilenc hónap pocakos együttélés után zavartalanul folytatódott a csoda: továbbra is én tápláltam a gyerekemet. Megtanultam bízni a testemben, és büszkének lenni rá. És nem csak a nagyobb kosárméret miatt, hanem azért a láthatatlan és felfoghatatlan munkáért, amit a nap minden órájában elvégzett, hogy bármikor mellre tudjam tenni a kisfiamat.

Szoptattam éjjel és nappal, autóban és étteremben, félálomban és filmet nézve. A gyerekorvos - akit azóta már lecseréltünk - álmélkodva jegyezte meg, hogy ahhoz képest, hogy Marci anyatejes baba, nagyon szépen hízik. Csak hápogni tudtam: tessék?

Soha nem kellett azon aggódnom, hogy kéznél van-e a cumisüveg, mert az anyatej mindig velünk volt. Biztonságban éreztem Marcit és magamat is.

Nagyjából három hónap telt el, mikor már nem éreztem fájdalmat. Voltak nehéz időszakok, küzdelmes éjszakák. De sokkal több olyan élményem van, hogy a kisfiam szopi közben elalszik és szinte összeolvadunk. Hogy az arca kisimul, a szája szegletében még ott az anyatej, de már békésen szuszog. Nem is tudom, melyikünk volt ilyenkor elégedettebb.

A másfél év alatt egyszer nyitottam ki a tápszeres dobozt: amikor én is olyan beteg voltam, hogy már enni sem volt erőm. Marci négy hónapos lehetett. Sírva néztem végig, ahogy anyukám cumisüvegből eteti meg. Akkor elhatároztam: semmi nem lehet akadálya annak, hogy továbbra is szoptatni tudjam. Marci miatt voltam képes annyit enni, hogy megint legyen tejem. Nagyon aggódtunk érte, hogy esetleg elkapja a (fertőző) betegséget, de az anyatej megvédte, és a családból egyedül ő maradt egészséges. 

A szoptatás a hozzátáplálás izgalmas és kiszámíthatatlan időszakában is ott volt mindkettőnknek. Marci eleinte soha nem úgy és annyit evett, hogy teljesen nyugodt lehettem volna, ezért óriási segítség volt, hogy az anyatejre még akkor is számíthattam. (Ahhoz persze mindig volt kedve.) Szép lassan egyre többet és jobban evett, egyre kevesebbet szopizott. A kondija viszont semmit sem változott.

A magyar orvosok ajánlása szerint a gyermek egyéves koráig kapjon anyatejet. A WHO kétéves korig javasolja a szoptatást. Egy biztos: aki igény szerint szoptat, pontosan fogja érezni, mikor jött el az idő.

Véleménye persze mindenkinek van: a legtöbben megdöbbentek, amikor megtudták hogy Marci egyéves kora után is szopizott. Pedig totyogót szoptatni teljesen más élmény, mint egy csecsemőt. Az anyatej neki már nem létfontosságú táplálék, ezzel szemben teljesen felértékelődik a dolog lelki vonatkozása. Bármikor meg tudtam nyugtatni, el tudtam csendesíteni. Ő soha nem követelőzött, nem húzogatta a pólómat. Én pedig, ha kellett, a kórház zsúfolt folyósóján is összebújtam vele. Mert használt. Mert nem létezett olyan vizsgálat, vérvétel vagy koponya röntgen, amin ne segített volna a szoptatás.

Másfél év elteltével Marci döntött úgy, hogy már nincs szüksége az anyatejre. A kakaóra annál inkább! Pedig sokszor egy örökkévalóságnak tűnt. Néha komolyan aggódtam, hogy sose fog tudni nélkülem elaludni, sose fogok kimozdulni esténként. Ma már nosztalgiázva gondolok vissza erre az időszakra, és mindenkit csak bíztatni tudok: Ne adjátok fel! Megéri. Annyira megéri.

Ha szívesen olvasnál még rólunk, kövesd a Marci és más blogot facebookon és instagramon!