Valamiért úgy érzem, hogy ez egy átmeneti időszak az életünkben. Marci már majdnem egy éves, már majdnem kimondta az első szavát, és majdnem megtanult járni. Persze biztosan csak az elsőt tudhatom, a többivel kapcsolatban maximum találgatásokba bocsátkozhatok, és ha tippelnem kellene, szinte biztos hogy mindkettő az után a bizonyos első szülinap után fog megtörténni.
A saját szülinapján az ember nem mindig gondol bele, milyen gyorsan telik az idő, de a gyereke szülinapján megrohanják az emlékek, óhatatlanul is összegzi az elmúlt évet, hiszen az nem lehet, hogy a pici babám, aki nemrég született, és akit egy éve ilyenkor még karácsony napjára vártunk, már ilyen régen velünk van.
Ha kérdezik, milyenek az éjszakák, már nem panaszkodunk senkinek, csak fáradt félmosollyal mondjuk, hogy mozgalmasak. Főleg annak fényében, hogy a hétvégén kiderült, milyen az, ha Marcikánk negyven fokos láztól forró testtel ficánkol a kiságyban, és csak ölben tud aludni. Hálásak vagyunk, ha lassan és ütemesen lélegzik, és engedelmesen vesszük ki minden egyes alkalommal, amikor jelzi, hogy szüksége van ránk.
Az utóbbi időben sokat gondolkodtam azon, hogy mikor lenne jó visszamenni dolgozni, sokszor úgy éreztem, hogy két évnél tovább semmiképp nem szeretnék itthon maradni. Most, hogy lassan egy éve itthon vagyok, és látom, mennyire hamar eltelt az idő, Marci mennyit változik akár egy hét alatt is, hajlok rá, hogy egészen ovis koráig vele maradjak. Hiszen utána az óvónőkkel lesz, aztán a tanító nénivel, aztán a tanárokkal és a haverjaival, és bár nagyon büszke leszek rá, mennyire önálló, azért nagyon fog hiányozni minden egyes percben, amit nem velünk tölt. Meg persze biztosan eljönnek azok az idők, amikor annyira fogjuk bosszantani egymást, hogy örülünk a külön töltött időnek is, de most nagy szükségünk van egymásra. Vannak esték, amikor nem így gondolom, amikor majd szétvet a vágy, hogy végre kimozduljak és nagyot szippantsak az estéből, de aztán mindig megnyugszom és visszatérek a kiságy mellé.
Nagyon sokat tanulok tőle, és nem csak róla, hanem magamról is. Akkor jön rá az ember igazán, hogy mennyire fontos kiegyensúlyozottnak lennie és ismernie a saját természetét, amikor egy másik ember, egy kicsi egyéniség kezd függeni tőle, akinek a sorsa egyelőre a mi kezünkben van. Nem csak a felelősség, hanem az élet szeretetére való képesség fontossága is mellbevágó. Marcinak önálló elképzelései vannak, és egyre inkább képes véghez vinni az akaratát, elérni a céljait. Az, hogy mennyiben adok neki teret, mit tiltok és mennyire nyitom ki előtte a világot, tőlem függ. Szeretném, ha boldog lenne, és olyan jó lenne minden elképzelhető módon segíteni őt ebben. Szerencsére nem vagyok egyedül.
Már az is fantasztikus, hogy mennyire másképp foglalkozik vele az apukája, mennyire kiegészítjük egymást ezen a téren. És ha belegondolok, hogy mennyi információt fog még kapni a világból, az emberektől, akikkel élete során találkozik, libabőrös leszek. Nekünk kell megóvni őt és bátorítani egyszerre, illemre tanítani és játékosnak megtartani, komoly dolgokról beszélgetni vele és humorral lereagálni a nehézségeket. Életünk legnehezebb és legszebb feladata. Nagyjából olyan, mint amikor Nagyapa biciklizik hazafelé a mólóról, hátán a horgásztáska a botokkal és a merítőhálóval, a kormányon hálóban csapkodnak a kifogott halak, a csomagtartón a horgászláda és a horgásszék, az arca borostás, a szeme kicsit karikás a hajnali keléstől, de a szája szögletében ott ül a vigyor, mert amit csinál, az bár bonyolult ugyan, de piszkosul élvezi.
