Fél év. El sem hiszem, hogy Marci fél éve velünk van. Értelmet adott az életünknek. Akkor is, ha nem értjük miért sír, akkor is, ha éppen negyedszer kelt fel éjszaka. Elképzelni sem tudtam, milyen lesz, ha gyerekünk lesz, most pedig nem tudnám elképzelni az életünket nélküle.

Szülőnek lenni? Néha magam sem tudom, mit jelent. Nem tartom magam elég érettnek, elég kiegyensúlyozottnak, elég bölcsnek, de még elég kigyúrtnak se. Hiszen már most olyan nehéz, hogy fogalmam sincs, hogy cipelem fel nap-mint nap a babakocsiban a második emeletre. Pedig valahogy mindig felérünk, ő elégedetten, én szuszogva. 

Minden nap ott motoszkál bennem a kérdés, hogy vajon meg tudok-e adni neki mindent, hogy vajon vigyázok-e rá eléggé, hogy vajon tudom-e úgy élni az életemet, hogy az követendő példa lehessen számára. És akkor eszembe jut, hogy bár én magam elég távol vagyok ettől, meg tudom mutatni neki azokat az embereket, akikre felnézek.

El tudom mondani neki, mit gondolok a világról, ott lehetek amikor felteszi a kérdéseit és meg tudom ismertetni mindazzal, ami szerintem értékessé és széppé teszi az életet. El tudom mesélni neki az összes mesét, amiket nézve megfeledkezek a hétköznapi dolgokról, el tudom énekelni neki az összes dalt, amit hallgatva táncra perdülök örömömben. Meg tudom ölelni ha sír, és tudok vele ugrálni ha jókedve van.

Fel tudom nevelni, és nem azért, mert teljes mértékben elhiszem, hanem mert látom, hogy már most mennyit tanult és ügyesedett, mennyire vágyik a szeretetre és mekkora csibész tud lenni, ha elfogy a türelmem. Ez alatt a hat hónap alatt annyit tanultunk tőle, amivel megalapoztam a következő tizenhat évet.

Megtanultam felnőttként kezelni magam, bár néha nagyon nehéz és semmire sem vágyom jobban, mint az anyukámra, hogy egy kicsit még gyerek lehessek és engem is szeressen valaki annyira, mint ahogy én szeretem Marcit. Nem gondoltam bele azelőtt, és nem értékeltem eléggé, hogy mennyire szerethet engem valaki, aki minden éjjel felkelt hozzám, először hogy megetessen, aztán hogy betakarjon, később hogy megnyugtasson ha rémálmom volt, hogy álomba simogasson ha összehánytam előtte a szőnyeget, hogy addig virrasszon amíg haza nem értem a buliból. 

Aztán nézem a kisfiamat, ahogy alszik és kisimulnak a vonásai, ahogy szétveti kezét-lábát, és tudom, hogy az iránta érzett szeretetem ki fog tartani életem végéig, és elég lesz akkor is, ha kipróbálja a cigit, akkor is, ha összetöri magát motorral, akkor is, ha egész éjszaka kimarad és másnap főzhetem neki a húslevest, hogy jobban legyen.

Nem elég, hogy minden nap van mit ennie és felvennie, tudnom kell, hogy mikor kell orvoshoz vinni, hogy mikor bántja valami és mikor vágyik csak egy kis babusgatásra. Mert most még nem tud beszélni, de minden mozdulatával, minden nézésével és minden kiadott hangjával kommunikál velünk, és talán, szépen lassan, talán én is elmondhatom már magamról, hogy kezdem őt megismerni és kezdek bízni magamban, hogy elég jó anyukája lehetek a majd' nyolckilós, combját csapkodós, éneklés közben kurjongatós, fintorogva új ízeket kóstolgatós, puszitól elolvadós húsgombócnak. 

Apa hívja húsgombócnak, és milyen igaza van. Köszönöm, hogy minket választottál, Húsgombóc!