Hullámzó, hogy mit érzek. Néha madarat lehetne velem fogatni, néha ahhoz sincs erőm, hogy felkeljek egy húzósabb éjszaka után. Néha percekig nevetünk a kisfiammal, csibészesen elhúzza a száját és gurgulázik, néha együtt zokogunk egymásba kapaszkodva. Azt hiszem, ez az. Ilyen anyának lenni.

Marci rengeteget gügyög és énekel, elkezdte markolászni a keze ügyébe kerülő dolgokat, egyre szebben tartja a fejét és végre kevesebbet fáj a hasa, rendeződni látszik az emésztése. Sokat sétálunk a városban, hétvégente hármasban és messzebbre, ismét felfedezni a régi, jól bevált helyeket - hétköznapokon pedig csak mi ketten, bátortalanul és aztán mégis lelkesen, hogy erre is képesek vagyunk.

Végre itt a tavasz, ezt a lekerülő bundazsák is bizonyítja, hosszabbak és mindennaposak a séták, gyakran van nyitva az ablak. Ideális mind Marcinak, mind nekünk, hogy belevessük magunkat a nagybetűs, a kinti életbe. Kicsit olyanok vagyunk, mint a medvék, már kimegyünk a barlang elé, már nézegetjük a kinti világot, de az árnyékunk nélkül nem igazán akaródzott eddig nagyobb kalandra vállalkozni.

Hihetetlen, hogy egy három hónapos kisfiú szülei lehetünk, aki elkezdett rácsodálkozni a világra, aki megismer és szeret bennünket, és továbbra is oly mértékben függ tőlünk, hogy abba még belegondolni is ijesztő. Mégis, van ebben a szimbiózisban valami megnyugtatóan puha és babaillatú, valami semmi máshoz nem hasonlítható, barackszínű melegség. Elkezdtük tervezni a tavaszi és nyári utakat, bár még fogalmunk sincs, hogy vesszük az akadályokat, egészen biztos vagyok benne, hogy felejthetetlen időszaknak nézünk elébe. Ha minden jól megy, Marci nemsokára forog és kúszik, aztán már ül és bébiételt eszik. Vagy amit megkíván, mert mint ma megtudtam, a hozzátáplálás újhulláma úgy tartja, hogy kiteszed a gyerek elé az ennivalókat és majd ő kiválasztja, mit szeretne enni. Ühümm, hát majd meglátjuk. Addig is élvezem az összebújásokat, és hogy még mindig szopizunk.

Az idő nagyon jó egy jó kis futáshoz, ideje lenne elkezdeni már, szinte toporzékol a futócipőm a polcon, mégis olyan nehéz rászánni magam, hogy azt a kis időt, amikor nem Marcival vagyok, mozgásra fordítsam. Pedig tudom, hogy maximálisan megtérül, kiegyensúlyozottabb és vidámabb leszek tőle, mégis megesik, hogy inkább a takarítást vagy az olvasást választom... Talán ez a legnehezebb, megőrizni azokat a dolgokat, amik régen fontosak voltak neked, anélkül, hogy az újak sérülnének. Mintha kötélen egyensúlyoznál, háló nélkül, jó magasban, állandó frászban, mégis élvezve a kihívást.