Egy kicsit mind őrültek vagyunk -  leginkább ez fogalmazódott meg bennem a könyv olvasása közben. Pat, aki egy nap teljesen jogosan borul ki, de dühét az emberi jogokkal ellentétesen fejezi ki, elmegyógyintézetbe kerül. A történet kezdetén engedik haza, ahol nehéz természetű apjával és szerető anyjával él együtt, minden nap kb. ötezer kalóriát éget el, a szépirodalom tagadhatatlanul nagyhatású, ám annál depresszívebb könyveit olvassa, Eagles meccsekre jár, és folyamatosan meg akar javulni. Hogy mindezt miért? Felesége kedvéért, akivel most éppen külön vannak, de hamarosan ismét együtt lesznek. Legalábbis Pat szerint.

Pat a könyv végén kénytelen szembesülni a valósággal, aminek következtében végre képes elengedni a múltat. Ebben nagy segítségére van Tiffany, aki szintén egy pszichiáter rendszeres látogatója, elvileg ő is problémákkal küzd, hiszen meghalt a férje. A könyv őszintén és kedvesen mutat rá arra, hogy valójában nincs olyan, hogy kívülálló, reménytelen ember, hiszen mindenki megalálja azt, aki legalább ugyanolyan őrült, mint ő. A lényeg, hogy együtt már minden külső tényező ellen felvértezett egészet alkotnak. Könnyen lehet, hogy az, amit eleinte őrültségnek hiszünk, valójában megszállott szeretet, az, amit könnyen elfogadunk, mert a konvenciók mentén halad, valójában kiábrándult, elkeseredett élet.

Mindenkit a furcsaságai tesznek boldoggá, van, akit a szemeteszsákban futás, van, akit az Utolsó vacsora méretű tv, van, akit a családjának vacsora feletti öröme. Attól, hogy valaki kiszámíthatatlan, nem minősül kevésbé értékesnek, csupán óvatosan kell vele bánni, mint a tövises rózsával. Nem biztos, hogy az a megoldás, ha egyből nekiesünk a töviseknek. Meg kell ismerni, ki kell tapasztalni, hogy tudjuk úgy megfogni, hogy közben ne essen bajunk. Hiszen a tövisek éppúgy hozzátartoznak a növényhez, mint a gyönyörű virág. Ne álljunk ott kezünkben a tövisekkel, a lecsupaszított rózsát bámulva, hogy talán mégis szebb volt eredetileg...

Amikor elsőre ítélünk, és aztán az arra utaló jelek miatt továbbra is meg vagyunk győződve valamiről, könnyen beleesünk abba a hibába, hogy tévesen alkotjuk meg az elméletünket. Nem adunk több esélyt. Pedig ha egy kicsit benne vagyunk az őrültségben, ha egy kicsit el merünk szakadni a konvekcióktól és a saját, sziklaszilárd elveinktől, olyan dolgokat tanulhatunk, amikről korábban nem is álmodtunk volna.

Fotó: Life