Marci életének első hetét a kórházban töltöttük. Azt hiszem soha nem örültem még ennyire annak, hogy hazaengedtek valahonnan. Eseménydús, keserédes hét volt, néha a fellegekben jártam, máskor meg a pokolban.

A szülés után mindketten lekerültünk a gyermekágyas részre, ahol első este még semmit sem tudtam magamról. Viszonylag sok vért vesztettem a szülés alatt, ezért tolószékben toltak le, valahogy ágyba kerültem, az éjszaka is úgy telt, hogy nem tudtam egyedül felkelni. Marci szerencsére bent maradhatott az újszülött osztályon, másnap reggel viszont már kibotorkáltam érte. Elmondhatatlanul jó érzés volt megtalálni őt a sok baba között, egyszerűen gyönyörű volt. Még mindig nagyon szédültem, de az ottani "bevásárlókocsik" jól ki vannak találva, titkos funkciójuk szerint járókeretként segítik a kórtermektől újszülöttjeikig slattyogó zombikat, azaz a friss anyukákat.

Az első pár napban Marci még nagyon sokat aludt, próbálkoztunk a szopizással, de sokkal kevesebbszer ébredt fel, mint a többi baba a szobában. Nekem is csak előtejem volt még, próbálkoztunk néha, de érdemben semmit sem evett.

Egyik éjszaka bejött a nővér és felkeltett, hogy mostantól háromóránként itassam meg Marcit, mert reggel vérvétele lesz. Kínkeservesen diktáltam bele azt a minimális vizet, ami aztán végül is elég volt ahhoz, hogy reggel le tudják venni tőle a vért. Kétóránként keltem fel hozzá, mert biztos voltam benne, hogy nem lesz elég háromóránként, kétségbeesve fürkészve a cumisüvegre festett mérőskálát.

Az itatós estét követő reggel, a szülés utáni harmadik napon már készültünk volna haza, amikor kiderült, hogy Marcika nagyon besárgult, és maradnunk kell még. A sárga babákat az újszülött osztályon kék fény alá teszik, ahonnan három óránkét fél órára lehet kihozni őket megetetni, este tíztől reggel hatig pedig egyáltalán nem. Fontos, hogy sokat kell enniük, mert a fény alatt nagyobb az energiaszükségletük, ezért megkaptam a feladatot, hogy minden egyes szoptatás előtt és után mérjem le, evett-e legalább 20 grammot. Marci általában felébredni sem akart, nemhogy szopizni, amikor sikerült, akkor se mutatott többet a mérleg mérés után, mint mérés előtt. Kezdtem elkeseredni, mert a kisfiam csak fogyott, láthatóan az se tett jót a még ki sem alakult szoptatásnak, hogy éjjelente és amikor visszavittem a fény alá, tápszert kapott cumisüvegből. Egy idő után már napközben is kikértem a tápszert, hogy azzal etessem meg, de sajnos az én tapasztalatlanságommal lehetetlen volt ébren tartani két percnél tovább.

Közben persze nagyon megviselt, hogy amíg a kórteremben az összes baba az anyjával lehetett, nekem minden éjszaka a gyerekem nélkül kellett aludnom. Hiába mondta a nővér nagyon kedvesen, hogy fogjam fel úgy, Marci a fény alatt nyaral én meg pihenek, egyszerűen sírnom kellett a gondolattól, hogy miközben a sárgaságból kigyógyítják a kisfiamat, egyre csak fogy és én nem tehetek ellene semmit.

Apa minden nap jött hozzánk, és dézsaszámra hordta nekem a vizet, egyszerűen nem volt olyan mennyiségű folyadék, amit ne tudtam volna elfogyasztani. A szédülés lassan enyhült, de a vérnyomás  csak nem akart rendeződni. Szegény apa minden nap megjárta a drogériát, a gyógyszertárat és a boltot, hogy aztán szatyrokkal megrakodva jöjjön be hozzánk a kórházba. Azok voltak a legszebb pillanatok, a napjaim fénypontja, amikor este megérkezett, Marcit kivételesen egy-másfél órára kihozhattam és mi hárman végre együtt lehettünk. Szopiztunk, büfiztettünk, örültünk egymásnak.

A barátnőm is rengeteget segített egészen attól kezdve, hogy meglátogatott minket és megmutatta a szoptatást, tejfokozó teát hozott nekem termoszban, mellszívó küldött be apával, naponta többször chatelt velem és tartotta bennem a lelket, hasznos tanácsokkal látott el. Soha nem tudom neki eléggé megköszönni, amit abban a pár napban tett értünk.

Aztán újabb három nap elteltével éppen lemérni vittem Marcit, amikor meghallottam, hogy a doktornő a nővérekkel beszélget a kisfiamról, akinek a nevét addigra már mindenki tudta az osztályon. Alig akartam hinni a fülemnek, hogy hazamehetünk, és ráadásul a mérleg is harminc gramm gyarapodást mutatott. Apa értünk jött, Marcit jól beöltöztettük a több számmal nagyobb ruhákba és a takaróval kibélelt, hatalmas hordozóba. Az autóban ülve, Marci lélegzetvételét őrizve mindketten éreztük, hogy most valami egészen különleges kezdődött. Megkezdődött hármunk közös kalandja.