Több mint három hete jöttünk haza a kórházból, apa, Marci és én. Az első pár nap bizonytalanul, büszkén, érzelmesen telt. Soha nem fogom elfelejteni, amikor először bújtunk össze itthon mi hárman. Marci annyira pici volt, mindössze 2620 gramm, pihekönnyű és gyönyörű, egyszerűen nem tudtunk betelni vele. Minden lélegzetvételét figyeltük, meghatódva suttogtuk el egymásnak, mennyire szép, mennyire hálásak vagyunk érte.

A véget nem érő csodálat és az életre szóló szerelem mellett aztán szép lassan elkezdtünk tenni-venni a lakásban, mosni, takarítani, főzni, kettesben lenni kicsit. Marci nagyon nyugodt baba volt, nem sírt, inkább csak jelzett, sokszor négy-öt órákat aludt egyben, amitől nagyon megijedtem, hiszen feltett célom volt, hogy itthon, nyugodt környezetben elkezdjen végre hízni. Ha az első első két napban még nem is, de utána viszont nagyon szépen elkezdett gyarapodni, többet szedett fel, mint amennyit a védőnő optimálisnak mondott, így idővel én is kezdtem megnyugodni. A tejtermelés is beállt, és Marci is egyre ügyesebben szopizott. Most, egy hónappal a születése után 3310 gramm, vagyis már meghaladta a születési súlyát, és közel 700 grammot hízott, mióta hazahoztuk.

Érdekes volt itthon, az egész alakos tükörben szembesülni újra a saját testemmel: egészen furcsa érzés volt pocak és ödéma nélkül látni önmagamat, rácsodálkozni a régi formámra. Mikor hazajöttünk, a mérleg ugyanannyit mutatott, mint amikor teherbe estem, így emiatt kár volt aggódnom. Azóta is nagyon sokat iszom és rengeteg csokit eszem, a szoptatás tényleg kitartóan égeti a kalóriákat. Alig várom, hogy végre újra elkezdhessek sportolni. Amikor először szabadultam ki otthonról egy fél órára, hirtelen nem is tudtam mit kezdeni a rám törő szabadsággal. A nap sütött és én annyira jól éreztem magam a plusz kilók és a pocakom nélkül, amilyen jól elég régen éreztem már magam a bőrömben. Persze percenként néztem az órát, hogy mikor menjek vissza a kisfiamhoz, aki az igazak álmát aludta, miközben apa vigyázott rá.

Az első napokban alig mertük megfogni Marcit, vigyázva értünk hozzá, óvatosan fogtuk a karunkba, annyira pici és törékeny volt. 56-os méretű ruhákkal készültem, de mivel nagynak bizonyultak, apa elment 50-eseket venni. Hiába volt Marci 53 centi, elképesztően lötyögött rajta az összes ruha. Az általam kiválasztott darabok fényképeivel felszerelkezve, folyamatos telefonos kapcsolattartás eredményeként sikerült beszerezni a megfelelő rugdalózókat és bodykat, sőt a kedvencem az lett, amit ő maga választott.

Apa hihetetlenül sokat segített. Három hétig volt velünk itthon, megosztva velünk minden pillanatot, hol pelenkáért rohant, hol pelenkázóért, hol a mellkasán nyugtatta Marcit, miközben az ölében a laptop pihent. Felkelt pelenkázni éjszaka, amikor már semmi erőm nem volt hajnalban, az ölembe adta Marcit a szopizáshoz, hogy aztán ugyanolyan fáradtan omoljon le mellénk az ágyra, fogva a kezem vagy simogatva a kisfiúnk apró lábát. Erőt adott, amikor türelmetlen voltam a szoptatáshoz, megnyugtatott, amikor megijedtem, felvidított minket a bolondozásával, akár naponta felmosott, ha úgy látta szükségesnek. Ha bármit kérhetnék a kismamáknak, én csak azt kérném mindenkinek, hogy apa az első hónapot otthon tölthesse velük.

A pelenkázástól Marci továbbra is ordított, így apával minden egyes alkalommal Forma 1-es kerékcserét megszégyenítő sebességgel tettük tisztába egyetlen, teli tüdőből kiabáló-síró gyermekünket. Sokszor teljesen kifulladva és leizzadva rogytunk le utána az ágyra. Van abban valami ösztökélő, amikor egy nem egészen három kilós újszülött torkaszakadtából üvölt, és tudod, hogy semmi mással nem tudod megnyugtatni, csak ha hamar a kukában landol a pelus. Apropó pelus, az első napokban még nem volt benne kaki, izgultunk is rendesen, hogy vajon mikor indul be az emésztése, de amint elkezdett többet szopizni, megjött a széklete is. Aztán pár nap múlva már azon aggódtam, hogy túl híg és nehogy hasmenése legyen, de szerencsére ez vaklármának bizonyult. Aki úgy gondolja, hogy az elsőgyerekes anyukák sokat aggódnak, nem is értem, honnan veszi...

Az első fürdésre hamar sort kerítettünk, a második napon Marci már üvöltve ringatózott a víz tetején. A köldökcsonk leesése után aztán már több víz volt a kádban és a fiatalember is jobban elmerülhetett a fürdőzésben - így már kifejezetten tetszett neki a dolog. A köldökcsonk egyébként valamelyik hajnalban, a hálózsák egyik bugyrában landolt, amiről a félhomályban először azt hittük, hogy kaki vagy valami esetleg bogár... Marci azóta is vígan fürdőzik, úgy tűnik, ebben az apjára ütött.

Az éjszakák elég kiszámíthatatlanul alakultak, az első pár nap után már kezdtük érezni az alváshiányt, ami azóta is gyűrűzik tovább. Mondják, hogy három-négyhónapos kora körül már "átalussza" majd az éjszakát - hát, az szuper lenne, alig várjuk hogy így legyen! Addig is marad a félig alva szoptatás és a munkahelyen alvás.

Nagy kaland volt az első séta is: először csak az ablakot nyitottuk rá Marcira, aztán már kivittük a teraszra egy rövid időre, végül egy szép, napsütéses napon babakocsiba fektettük és nagyon jót sétáltunk a jó levegőn. A magyar utaknak hála, Marci édesdeden aludt végig.

A negyedik héten elkezdődött a hasfájás, először nem is értettük, miért sír a gyerek, amikor evett, tisztába van téve és letettük aludni. Aztán elkezdte húzogatni a lábát a hasához és kukacként tekeregni, miközben egyre vigasztalhatatlanabbul sírt. Nagy kirándulás következett a youtube-on, ahol forradalmian új tudásra tettünk szert a leghatékonyabb büfiztető pózokról, valamint egy barátnőm tanácsának köszönhetően elkezdtünk használni egy szuszpenziót, amit kifejezetten a hasgörcsök ellen találtak ki, hogy a sok kis buborékból egy nagyot képezzen a baba pocakjában. Bár a narancsos ízt Marci nem igazán kultiválja (de tényleg, miért adnak narancsos ízt egy anyatejes-tápszeres csecsemőknek kifejlesztett dolognak?), maga a gyógyszer szerencsére hasznosnak bizonyult.

A karácsony, az első közös karácsonyunk meghitten és boldogságban telt, sőt előtte még a Mikulás is járt nálunk, igaz, hogy Marcika csomagjára apával jártunk rá. Sok családtag és barát jött át babanézőbe, néha sajnáltam is azt a pár órát, amit pihenés helyett vendégséggel töltöttünk, de olyan jó volt megmutatni mindenkinek, milyen boldogok vagyunk ezzel a kócos kis kupaccal, aki születése percétől teljesen felborította az életünket.