Úgy tűnik, tényleg minden várandósságban eljön az a hét, amikor már nem reggeli hányingerrel indítod a napot, amikor ismét rá tudsz nézni a főtt ételre és a csokira, és - ha már olyan szerencsés vagy, hogy nyár van - tolod magadba a sok finom gyümölcsöt is.

Megint vidám vagyok és motivált, és minden porcikámban érzem, hogy az a bizonyos másállapot éppen áldott állapottá változik. Ha bármit kívánhatnék, akkor már csak mozogni szeretnék újra, de sajnos arra még várni kell. A fő, hogy BélaLujza nagyon jól van, egyre csak nő, és szerencsére a méh növekedésének következtében a méhlepény pozíciója is változott kicsit, már nem éri el a méhszájat. Szóval nagyon jó úton haladunk, de még mindig sok pihenés és kímélet van előírva.

A gyerekünk már érzékeli a fényt, bár a szeme még csukva van, használja a mimikáját, és szopja az ujját. Szinte hihetetlen, hogy bár még a felénél sem tartunk a negyven hétnek, már kialakult az összes fontos belső és külső szerve, és a maradék heteket arra használja, hogy tovább fejlődjön és nőjön. Nagy várom már, hogy érezzem a mozgását, bár a vadiúj anyai ösztönömnek köszönhetően meg vagyok róla győződve, hogy egy hete éreztem őt először. Ehhez már csak az anyai tapasztalat hiányzik, aminek birtokában el is tudnám dönteni, hogy valóban a gyerekemet éreztem-e olyan finoman mozdulni a pocakomban, vagy esetleg csak anyukám főztjét.

A múlt héten jártunk először magánrendelésen  nőgyógyásznál, ami apa lelki támogatásának hála nagyon jól sikerült. Jó érzés, hogy van egy orvos, aki tudja a nevemet, felismeri az arcomat na meg más testrészemet is, nyomon követi a babánk fejlődését, tanácsot ad és kijelöli az irányt. Nem vagyok egy magánrendelésre járó típus, ezért furcsa volt bejelentkezni hozzá, de tekintettel az érvényben lévő szokásokra, nem igazán volt más választásunk, ha tudni szeretnénk, hogy kinél fog megszületni az első gyerekünk. Nekünk az első, neki valószínűleg a többszázadik (ezredik?), és úgy éreztem, magabiztosságot és erőt ad, ha a szülésnél ott lesz valaki, aki ismer minket és akiben meg tudok bízni.

És azt a pár másodpercet, amikor végre apa is hallhatta BélaLujza szívverését, semmiért sem adnám. Még a futásért sem, ami annyira hiányzik.