Hétvégén lesz 14 hete, hogy bélalujzások lettünk. Azaz csak 12, hiszen a terhesség 40 hete valójában 38, mégis negyvennel számolunk. És ezzel kezdetét is vette a rendhagyó, furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok özöne.

Egészen 14 héttel ezelőttig meg voltam győződve róla, hogy ha majd egyszer kisbabát várok, a legutolsó napig dolgozni fogok, és hogy a kismamatorna a puhányoknak való. Hát, tévedtem. Gyereket várni olyan, mint amikor először csúszol le egy óriási csúszdán az aquaparkban: fogalmad sincs róla, milyen hosszú lesz, hány kanyar van benne, tetszeni fog-e, vajon megütöd-e magad valahol, a végén az arcodba csap-e a víz, és sikongatsz-e közben nagyokat örömödben. Mindent megteszel, amit meg lehet: már a várandósság előtt szeded a vitamint, odafigyelsz a mozgásra, elolvasol mindent a fogantatásról. Kicsit el is képzeled, milyen lesz a pocakod, fagyit enni uborkával, kiságyat szerelni apával, aztán kétségbeesetten szorongatni a kezét szülés közben. Aztán kiderül, hogy az egész álmodozás, mások tapasztalatai, mindez semmi ahhoz képest, amit te magad élsz meg.  

A legjobb a babavárásban, hogy nem egyedül veszel részt venne. Apával közös döntés volt, hogy szeretnénk család lenni, és ez a család a teszten megjelenő két csík óta egyértelműen létezik. Ugyanúgy ketten mosunk fogat reggel, ugyanúgy ketten megyünk moziba, ugyanúgy ketten esszük a túró rudit, ugyanúgy ketten járunk a nőgyógyászoz. Várj... ketten? A nőgyógyászhoz? Azért ez merőben új... De ezt is nagyon szeretem. Vagy inkább szeretjük, BélaLujzával. Mert az rólunk szól, vagyis inkább kifejezetten róla. Miért lett BélaLujza? Biztos, hogy se Bélának, se Lujzának nem fogjuk elnevezni. De annyira kellett neki valami saját név, a pocaklakót, a babát, a bébit, a bogyót, a tündibündit azt hiszem egyértelmű, hogy miért nem használtuk soha. Így lett a család harmadik tagjának neve BélaLujza, azaz mostanában már csak Lujzika, főleg ha apa beszél hozzá, mert szerinte biztosan lány lesz.

Egyelőre fogalmunk sincs a neméről. De azt már tudjuk, hogy jól érzi magát a pocakban, és önkényes szomszédjai mellett is vígan éldegél és jókat derül rajtunk. Szomszédjai egy kis haematóma, ami szerencsére kezdetben sem volt valami nagy, mostanra meg aztán igazán elhanyagolható méretű, na és persze a méhlepény, aminek a megjelenését már nagyon vártunk, és aminek most nagyon drukkolunk, hogy a méh növekedésével kicsit feljebb kerüljön a méhszájtól, és BélaLujza ismét nagyokat sétálhasson velünk a sok otthonfekvés helyett. Itthon lenni elvileg nagy buli, és ez így is volt, egészen a második nap feléig. Apa már az első kétségbeesésemnél kifejtette, hogy megint írnom kellene, de csak mostanra éreztem magam képesnek rá. Szóval, Isten hozott köztünk, BélaLujza! Rengeteget fogunk még tanulni Tőled, és köszönjük, hogy minket választottál :)