Ha filmet forgatnék, akkor a nyitókép biztosan az lenne, hogy kávézunk a gyönyörű új házunk teraszán, a kisfiúnk mellettünk játszik a dömperrel. Csiripelnek a madarak, lágy szeptemberi szellő fújdogál, mi pedig átöleljük egymást a férjemmel, boldogan legeltetjük a szemünket a (még csupasz) kerten és ugyanarra gondolunk: megérte. Ez itt az otthonunk. 

Fotó: Pixabay

A következő képnél feliratot is használnék: nyolc hónappal korábban. Az idő még zord, mindannyian téli kabátban és bakancsban álldogálunk egy telken, ahol egyelőre csak falak állnak. Létra segítségével jutunk fel az emeletre,  közben a földszinten felváltva bicepszezünk Marcival, aki nemrég múlt egyéves, de már tizenegy kilót nyom (amihez az overálja legalább még egyet hozzátesz). Néha egymásra nézünk, kérdőn, hogy: "Vajon ez lesz az? Az otthonunk?"

Ezután felpörögnek az események, aláírjuk a szerződést, elkezdünk tervezgetni. Kulcsrakészen vesszük a házat, és terv szerint hat hónap múlva átadják. Egy plusz fal ide, egy vendégszoba oda, itt lesz a konyha - jajj, imádni fogom - tudjátok, nagy pulttal és bárszékekkel.

Rengeteg kompromisszumot kötünk, mert ahogy a ház alakul, nekünk is világossá válik egy-két dolog, amit a terv alapján még nem igazán tudtunk elképzelni. Kezd értelmet nyerni az a mondás, hogy: az első házat az ellenségednek, a második házat a barátodnak, és a harmadikat magadnak építed.

Aztán nagy szünet - ha úgy tetszik, bosszantóan hosszú reklám - következik, mert a hó folyamatosan esik, igen, még márciusban is, a tető pedig csak nem akar haladni. Amikor végre nem esik a hó, akkor meg át kell tervezni az egészet, így megint veszítünk egy kis időt.

Marci közben megtanul járni, és pont annyira akaratos és önálló, mint amennyire instabil. Kicsit nehezebb így a tervezgetés, de azért persze irtó büszkék vagyunk rá. Hamar megrohamozza a friss lépcsőt is, és ha kimegyünk az épülő házhoz, egyikünknek folyamatosan gyakorlatoznia kell vele a földszint és az emelet között. Semmi baj, végre lábra is gyúrunk, a bicepszünk már úgyis tökéletes.

Április. Ahogy a természet beindul, úgy indul be a házunk is, és kezdjük visszakapni a reményt, hogy még a nyáron elkészülhet. A lelkesedésünk nem tart sokáig.

Fotó: Pixabay

Egészen biztos vagyok benne, hogy jobb volt nekünk, amíg csak sztorikat hallottunk építkezésekről és magáról az építőiparról, mert akkor legalább volt még erőnk felháborodni vagy nagy bölcsen hozzászólni valamit.

Ha tetszett valami a látványterveken, fogadjuk el, hogy nem úgy lesz, hiszen a látványterv csak afféle "iránymutatás", nem érdemes ragaszkodnunk hozzá. Ha viszont máshogy szeretnénk valamit, mint ami a terveken szerepelt, akkor is mi vagyunk naívak, mert a fővállalkozó pont annyi pénzt és anyagot tesz bele a házba, mint ami a terveken szerepelt. (Aki érez némi ellentmodást a két kijelentés között, az valószínűleg hozzánk hasonlóan zöldfülű az építőipar veteránjaival folytatott értelmetlen vitában.)

Május-június-július. Minden szabadidőnket csempeszaküzletekben töltjük, vagy az Ikeában, esetleg a Pinteresten - hétvégente meg persze kimegyünk a házhoz, hogy a valósággal is szinkronban legyenek egy kicsit az elképzelések. Természetesen a kettesben töltött idő is így telik, pedig arra tényleg ritkán van lehetőségünk. Hol szaniterek között randizunk, hol  festékes vödrök mellett. Ha pedig Marci is velünk van, akkor garantáltan kétszer annyi időbe telik fejben átszámolni a dolgokat, mert higgadt tervezés helyett inkább arra próbálunk figyelni, hogy ő ne másszon fel/ essen le/ törje össze/ dobálja szét/ egye meg.

Augusztus. Hőhullám. Mire a végére érünk, eszméletlenül elfáradunk. Ezzel nincs is semmi baj, minden munkafolyamatban eljön az a rész, amikor úgy érezzük, hogy szükségünk van egy kis szusszanásra, hiszen már közel a vége, és nem szabad feladni.

Csakhogy az építkezésekben az a jó, hogy sose tudjuk, meddig tart pontosan: lehet hogy három hetet csúszik, lehet hogy három hónapot. És ez bizony idegörlő. Mert beszélnek össze-vissza. Mert már kicsi a lakás. Mert már annyira költöznénk...

És bár nagy tervekkel, édes ábrándokkal kezdtünk neki a folyamatnak, lassan eljutunk arra a pontra, amikor rémálmoktól csatakosan ébredünk az éjszaka közepén, vagy csak álmatlanul forgolódunk órákon keresztül, mert folyamatosan centiméterekről, látványtervekről, vezetékekről, engedélyekről és pénzről pénzről meg pénzről pörög a megállíthatatlan film a fejünkben.

Sosem gondoltam volna, hogy kapcsolatunk legnagyobb veszekedéseit olyan hatalmas horderejű dolgok fogják kirobbantani, mint a konnektorok helye a házban vagy a kádcsaptelep fő jellemzői.

Sikerül eljutnunk oda, hogy néha már nem is tudjuk, miért kezdtünk bele az építkezésbe. Aztán szerencsére mindig oszlik a köd, és rájövünk, hogy ha ezen túlleszünk, ha sikerül vállvetve megküzdenünk az elemekkel és az emberekkel, akkor a végén tényleg eljutunk oda, ahová annyira vágytunk. A lényeg, hogy tartsunk össze, mert ha mi egymásnak esünk, ha mi nem vagyunk elég türelmesek a másikkal, akkor a fene megette az egészet.

Az én hősöm egyértelműen apa, aki amellett hogy dolgozik és nekem segít Marcival, időt és energiát nem kímélve autózik át a fél városon minden egyes alkalommal, hogy kiálljon az elképzeléseink mellett. Felépíti a házunkat, ahol könnyebbek lesznek a mindennapjaim a totyogóval, és amit együtt rendezünk be, a saját terveink szerint. Olyan ez, mint egy valóra vált álom, amit még a kompromisszumok és a nézeteltérések sem tehetnek tönkre. Mert az első estét, amikor apa már a saját szobájában olvassa Marcinak a mesét, sosem fogom elfelejteni.

Fotó: Pixabay

Szeptember. Ismét a teraszon. Letesszük a kávénkat, buborékot fújunk Marcinak, aki boldogan rohangál fel-alá, hogy elkaphassa őket. És már nekünk is legalább olyan távolinak tűnik az elmúlt nyolc hónap, mint a lassan tovalibbenő, majd nyomtalanul eltűnő, szivárványszínű buborékok.

Ha szívesen olvasnál még a kalandjainkról,

kövesd a Marci és más blogot facebookon és instagramon!