Amikor pozitív lesz a terhességi teszt, még fogalmunk sincs, valójában mennyire meg fog változni a testünk. Kilenc hónapon keresztül védi és a táplálja a kis csodát, aki a születése pillanatától kezdve is minden percben ránk van utalva. Szoptatunk, büfiztetünk, pelenkázunk, éjszakázunk szünet nélkül. Közben türelmetlenül várjuk, mikor kapjuk végre vissza kicsit önmagunkat és a versenysúlyunkat. Pedig néha még annál is sokkal több türelemre van szükség, mint gondolnánk.

Gyermekágy után

Majdnem egy teljes évet hagytam ki. Sosem felejtem el azt az érzést, amikor szülés után körülbelül három hónappal, tele lendülettel és elhatározással, újra elkezdtem futni. Alig vettem levegőt, ahogy végigrohantam az ismerős utcákon, már sötét volt, baba otthon apával, én meg mint egy űzött vad - aki azért nagyon élvezi a hajszát - rohantam haza hozzájuk. 

Az idő még zord volt, de már éledezett a természet, és néha tudtam egy kis időt lopni magamnak Marci mellett. Kevesebbet fájt a derekam és sokkal jobb volt a közérzetem. Áthatott az optimizmus és az endorfin, úgy éreztem: bármire képes vagyok.

Kicsit aggódtam, vajon mennyire rendeződött át a testem, és hogy menni fog-e a futás szoptatás mellett. Teltek a hetek és úgy tűnt, minden rendben van. Az izmaim ugyanúgy emlékeztek a régi szép időkre, mint én. 

Kényszerpihenő és gyógytorna

Csak pár hónap telt el, amikor elkezdett fájni a térdem. Először nem igazán törődtem vele, de egy idő után már térdelni sem bírtam, annyira kellemetlen volt.

A traumatológus szigorú pihentetést (semmi futás, minimális séta), heti kétszer pedig gyógytornát és fizikoterápiát javasolt. Gyógyszerről szó sem lehetett, hiszen Marci még szopizott. Magam alatt voltam. Nem futhatok. Oké, ez elszomorít, de kibírom... Azt viszont már meg sem kérdeztem az idős férfitől: hogy ne sétáljak egy 11 hónapos gyerekkel, akinek minden nap levegőznie kell? Hogy ne sétáljak, amikor a 10 kilós baba gondozása mellett a testem szinte kiabál a mozgásért?

Szép menet volt leszervezni a gyógytornát és a fizikót Marci mellett. A mai napig tisztán emlékszem arra az alkalomra, amikor nem tudott rá senki vigyázni és magammal kellett vinnem. A gyógytornán szétszedte a berendezést, a fizikoterápia nyolc percét pedig végigmondókáztam neki, hogy ne sírjon a babakocsiban.

A gyógytornász alapos kifaggatása után sikerült összeraknom, hogy a terhesség alatt és a szülés utáni fél évben szinte eltűntek a farizmaim, a térdem viszont alaposan túl van terhelve. 

Tulajdonképpen nem lepődtem meg, mert Marci azon a nyáron szinte csak a hátamon volt hajlandó aludni, a csatos hordozóban. Az esett kicsit rosszul, hogy a testem cserben hagyott. 

A pihenéssel töltött hónapok alatt aztán megértettem, hogy nem elég, ha valamit nagyon szeretnék, ha fejben minden eltervezek és lélekben is elszánt vagyok. Most már édesanya vagyok, és ez mindent felülír. A testem nem hagyott cserben, csak birkózik az új feladatokkal. Nekem pedig el kell ezt fogadnom és türelmesnek kell lennem.

Fotó: Pixabay

Újra a pályán

Több mint fél év kihagyás után, tavasszal végre megint elkezdhettem futni. Boldogan róttam az utakat, de közben már az pörgött a fejemben, hogy ha Marci lassan abbahagyja a szopizást, megműttetem az epehólyagomat. Rengeteget olvastam, tépelődtem, halogattam, tervezgettem, és végül arra jutottam, hogy ha már nem szoptatok és még nem vagyok terhes, akkor itt az idő. 

Igyekeztem maximálisan kiélvezni azokat a hónapokat, amikor újra aktívan tudtam sportolni, minden egyes alkalom felértékelődött. Fogalmam sem volt, hogy reagál a testem a műtétre, ezért úgy voltam vele, hogy ha most megint hónapokig el leszek tiltva a futástól, akkor előtte legalább jól begyűjtöm a kilométereket.

Túl a műtéten

Műtét után a sebész hat hét diétát és pár hét pihenést javasolt. Endoszkópos műtét esetén sokkal gyorsabb felépüléssel lehet számolni, ezért nagyjából egy hónap kihagyás után kezdtem el a futást. Először persze keveset, aztán fokozatosan visszatértem a szokásos távhoz és tempóhoz. 

Azóta minden egyes alkalommal, amikor nehéz elindulni - túl hideg van vagy éppen semmi kedvem - eszembe jut az elmúlt két év. Hogy mennyire hiányzott a futás.

Hogy mennyi minden történt velünk, milyen hullámvasútnak tűnt sokszor és hányszor alakultak mégis jól a dolgok. És minden egyes alkalommal úgy vágok neki, hogy hálás vagyok, amiért megint képes vagyok futni.

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek oszd meg másokkal is!