Marci születése előtt meg voltam győződve róla, hogy a hordozást nem nekem találták ki. Egész jó kis elméletem volt arra, hogy miért vagyok rá fizikailag alkalmatlan, hogy a babakocsi egy tökéletes és minden célnak megfelelő eszköz, és hogy a hordozás valójában azoknak a lerobbant anyukáknak való, akiket már az sem zavar, hogy a gyerek hátizsákként lóg rajtuk.
Marci négy hetes lehetett, mikor elkezdődött a hasfájós időszak, és rengeteget sétáltunk vele fel-alá a lakásban. Ringattam és táncoltam, apa minden elképzelhető fogást ellesett a youtube videókból, mégis voltak olyan napok, amikor szinte állandóan a karomban volt. Mikor hazahoztuk, annyira parányi volt, de aztán szép lassan megerősödött és elkezdett hízni - a két kiló hatvan dekás csöppségből elég hamar négykilós pufók gyönyörűség vált, egyre nagyobb hanggal és egyre több ébren töltött órával. Kezdtünk kikészülni.
Ekkor jöttem rá, hogy a barátnőm, akinek három kisfia van, valószínűleg mégis tud valamit, hogy hordozza a gyerekeit. Némileg szkeptikusan, de azért lelkesen figyeltem, ahogy először kötötte fel rám Marcit. Emlékszem, hogy szinte levegőt venni sem mertem, annyira furcsa volt, hogy ennyire közel van hozzám... és ugyanakkor nagyon jó érzés. Melegítettük egymást rendesen, a kezemmel tartottam a fejét, ami persze felesleges, hiszen tökéletesen tartotta a hordozókendő. Eltelt tíz perc, és láss csodát: a nyűgös kisbabám elaludt.
A jó élmény ellenére az első alkalom után sok idő telt el, mire újból használtam a kendőt. Akkor is inkább a kétségbeesés vitt rá, mert az üvöltő baba mellett sokszor még arra sem voltam képes, hogy megreggelizzek. Pár hét elteltével viszont nagyon megszerettem és már eszembe se jutott, hogy a hordozás, amit korábban annyira elképzelhetetlennek tartottam, ne legyen része az életünknek. Hurcianyuvá váltam én is. És nem a kócos, lepukkant anyukává, akikre azelőtt mindig furcsán néztem, hanem egy kiegyensúlyozottabb, boldogabb és erősebb anyukává. (Persze lehet, hogy ettől még kócos és lepukkant voltam, de legalább nagyon jól éreztem magam.)
Marci hamar elérte a hét kilót, és bár kora szerint még bőven utazhatott volna a mellkasomon, a súlya már nem tette lehetővé. Vérzett a szívem, mert nagyon megszerettem a mi batyus kettősünket, de nem volt mit tenni, abbahagytam az elöl hordozást és elkezdtem nézegetni a csatos hordozókat.
Marci hat hónapos volt, mikor először utazott a hátamon csatosban. Abban az időszakban kezdett el mászni, és a sok új inger mellett még a fogai is durván beindultak. A csatos hordozó megkönnyítette a mindennapjainkat, akkor tudtam először új cipőt venni úgy, hogy Marci is velem volt és közben a hátamon horpasztott. Visszaadta a szabadságomat, mert olyan helyekre is eljutottunk, ahová a budapesti tömegközlekedés korlátai miatt babakocsival esélyünk se lett volna. A hátamon volt akkor is, amikor nem tudott elaludni az utazóágyban, és akkor is, amikor a babakocsiban egyszerűen nem maradt meg öt percnél tovább. Összenőttünk.
Bármerre jártunk, az emberek állandóan barátkoztak Marcival, aki mindig vevő volt az ismerkedésre, az összes nőnemű lényt levette a lábáról. Persze olyanok is akadtak, akik teljesen kiborultak, mert hátizsákban hordom a gyerekemet, aki egyáltalán nem lát ki és matricaként simul hozzám... Nekik igyekeztem türelmesen elmagyarázni, hogy Marci nagyon jól kilát, a hordozó kialakítása tökéletes a testének, és hogy a közelségem megnyugtatja őt. Persze rosszul estek a megalapozatlan kritikák és kéretlen vélemények, de idővel hozzászoktam. És amikor egyszer hazafele tartva, a villamoson egy idős bácsi mosolyogva azt mondta a feleségének: "De hisz ott a legjobb neki" - akkor minden a helyére került.
A legkedvesebb élményem az volt, amikor sok eredménytelen próbálkozás után apa is elkezdte hordozni Marcit (elvégre azért lett fiús színe annak a hordozónak, hogy a srácoknak is megfeleljen), és pár hét elteltével már ugyanolyan lelkesen mesélt róla mindenkinek, mint én. Észrevétlenül is tagjai lettünk egy klubnak, a hordozó szülők klubjának. És mindezt úgy, hogy nem vagyok ősanya, a férjem nem ősapa, és egyáltalán nem vagyunk mintaszülők.
A bulinak akkor lett vége, amikor Marci elérte a tíz kilót, és elkezdett fájni a térdem. Én, akinek világ életében semmi baja nem volt a térdével, és aki meg volt róla győződve, hogy először a rossz gerince fog kikészülni a hordozástól, megint arra kényszerültem, hogy kicsit lassítsak a tempón. Akkor szereztünk be könnyebb babakocsit, amit egy kézzel is össze tudtam csukni. A hordozás az életünk része maradt, de azóta odafigyelek magamra, és tiszteletben tartom a határaimat. A térdem sokkal jobban van, és ha nem esett volna le a márciusi hó, már a futást is újrakezdtem volna.
Megtanultam, hogy soha, semmiről nem alkothatok véleményt anélkül, hogy kipróbáltam volna. Hogy az előítéleteimet könnyen visszakaphatom. Megtanultam, hogy a testem többre képes, mint gondolnám, de ha nem figyelek oda a jelzéseire, hamar áteshetek a ló túloldalára. Megtanultam, hogy egy tapasztalt édesanya tanácsai többet érnek, mint a legjobb szakkönnyvek. És ami a legfontosabb: hiába vannak elképzeléseim, hiába akarom a legjobbat a gyerekemnek, mindig azt kell szem előtt tartanom, hogy neki és nekünk mi a legjobb. Mert egy csapat vagyunk.
Ha szívesen olvasnál még Marciról, kövesd a blogot!
A hordozásról: a hordozás, a testközelség a gyermek természetes igénye a születésétől kezdve, akár több éven át.
A hordozókról: rengeteg márka van, mindenképp érdemes kipróbálni őket és úgy választani. Ebben nagy segítséget jelenthet a személyre szabott tanácsadás és a kölcsönzés. Marcival a Hordozóházban és a hordozo.hu-n tájékozódtunk. Rengeteg a hazai márka, amik magyar anyukák tapasztalatai alapján születtek meg (Magyarinda, Gremese, Liliputi), én mindig ezeket részesítettem előnyben. A Hordozóház azért nagyszerű, mert már akár egészen pici babával is tudsz menni hozzájuk: van lehetőség a szoptatásra, de a totyogód sem fog unatkozni a sok játék között, amíg próbálgatsz. Találkozhatsz hordozó anyukákkal, kifaggathatod őket és összebarátkozhatsz velük.
