A dackorszak egyszerre félelmetes és fantasztikus időszak. Sokszor csak pislogok, és próbálom összerakni magamban, hogy a guggolva sikítozó-rángatózó kis élőlény tényleg ugyanaz-e, aki nemrég még szégyenlősen elmosolyodva fúrta szőke fejét a nyakamba, hogy aztán nyálas puszikkal árasszon el. Rájöttem, hogy ha ebben az érzelemcunamiban szeretnék (minimálisan) következetes felnőtt maradni, változtatnom kell egy-két berögzült viselkedésemen és zsigeri reakciómon.

Ideje lassítani

Az a típus vagyok, aki szeret mindent gyorsan és hatékonyan elvégezni. Mindegy, hogy a tej megvásárlásáról vagy a személyi igazolvány kiváltásáról van szó, semmire nem szánok több időt, mint amennyit muszáj. Igazából beszélni sem tudok lassan. És végképp nem szeretem a kudarcokat vagy a tehetetlenséget. Imádom a jól végzett munkát és az eredményeket.

Itt jön a képbe Marci a maga 21 hónapjával és a (ki tudja, honnan örökölt) jól fejlett akaratával. Egyszerűen képtelenség a dolgokat úgy intézni, ahogy régen, ezért rá kellett jönnöm, hogy igenis rá kell szánnom az időt minden olyan tevékenységre, amit együtt csinálunk. Mert vannak azok a kapuk, amiket tízszer meg kell döngetni, mielőtt tovább indulunk. Mert vannak azok a konyhai eszközök, amiket századszorra is elő kell pakolni a szekrényből, mielőtt végre nekikezdünk sütit sütni.

És mert vannak olyan tiltott tevékenységek, amikről milliószor le kell beszélnem, amíg felnő végre és megérti, hogy miért nem szabad.

Hosszú távon nagyon megéri, mert Marcinak egyre jobb kalandjai vannak, én pedig nem válok mániákus ideggörccsé. És ez nem azt jelenti, hogy elkésünk mindenhonnan vagy hogy mindent ráhagyok a kis diktátorra, hanem hogy képes vagyok lelassulni hozzá és élvezni a pillanatot.

Veszekedés helyett közös élmények

Rengeteg olyan szituáció adódik a nap során, amit nehéz kezelni. Szülőként meg még nehezebb. Tudnunk kell kezelni a konfliktusainkat, és jó esetben mire gyerekünk születik, már egész jól boldogulunk a felnőttekkel.

És akkor bumm, hirtelen teljesen új helyzetben találjuk magunkat, mert a vitapartnerünk mindössze 90 cm magas, és ha dühbe gurul, inkább megharap mint hogy választékosan megfogalmazott észérvekkel próbáljon meggyőzni az igazáról.

Senki sem szereti, ha egy olyan árnyék követi mindenhová, akit joggal nevezhetnénk a "Pusztítónak" is. Pedig sokszor úgy érzem, hogy az imádnivaló kisfiú testében egy nagyon elszánt szellem lakik, akinek az az életcélja, hogy megnehezítse a felnőttek életét. Csakhogy ő nem valaki, akivel bármikor nyugodt szívvel összeveszhetek, hogy utána a gőzt kieresztve induljak a dolgomra. Ő pont az, akinek az egész életét meghatározhatom azzal, hogy milyen példát mutatok neki nap mint nap. És minden egyes veszekedésünk után felteszem magamnak a kérdést, hogy: vajon megérte?

Ezért ha nagy nézeteltérésünk van, és kezd átcsapni hisztibe a dolog, akkor inkább átfordítom az eszmecserét valami olyan elfoglaltságba, amit Marci nagyon szeret és örömmel hagyja abba miatta a hisztit. Persze előtte mindig a tudtára adom, hogy mit gondolok, de aki próbált már vitatkozni egy másfél évessel, az nagyjából sejti, hogy milyen eredményre szoktam jutni.

Elmondhatatlanul jó érzés, amikor az értelmetlen és elnyújtott veszekedés helyett közös tevékenységbe fogunk, ami nem csak örömet szerez mindkettőnknek, hanem tökéletes módja a feszültség oldásának.

Türelem. Türelem. Türelem.

Hogy a fenti két módszert milyen gyakran sikerül alkalmaznom? Hát... közel sem olyan gyakran, mint szeretném. Sokszor elbukom. Mert türelmetlen vagyok, mert fáradt vagyok, mert egyedül vagyok vele. Mert annyira jól szeretném csinálni, hogy néha teljesen elfeledkezem arról, hogy a lazaság és a lassabb tempó odafigyelést kíván a részemről. Mert az egyik percben rohanok Marci után, hogy ne essen le a lépcsőről, a másikban meg azt várom, hogy mikor hajlandó még egy fokot megtenni fölfelé.

Türelem nélkül az egész semmit sem ér, és talán ez a legkomolyabb lecke, amire a dackorszak tanított (eddig). Nem elég, ha a gyerekemmel türelmes vagyok, sokkal türelmesebbnek kell lennem magammal szemben is. És amikor sikerül, úgy érzem hogy talán egész jó úton járunk a kiegyensúlyozott család felé.

Fotó: Pixabay

Ha tetszett, oszd meg másokkal is vagy szólj hozzá!