A harminckettedik hétbe lépve Marci már körülbelül 40 cm és 2 kg, fantasztikus dolgokra képes a pocakomban. Gyakran csuklik, ami a hozzáértők szerint azt jelenti, hogy kortyolgatja a magzatvizet, vagyis próbál lélegezni. Készül a kinti életre, amikor először fog valójában levegőt venni.

Kapott babakocsit, amit néha ki is próbálunk itthon, apával nagyon eltökélten ralizzuk végig a két szobát és az előszobát, remélem az utcán (és benne a gyerekkel) is ekkora élmény lesz. Egyre több helyet szabadítunk fel neki a lakásban, lassan mindenhol babaruhák, textilpelenkák és kiegészítők uralják a teret. Babaruhát venni annyira de annyira jó, egyszerűen elolvadsz, amikor a sok pici holmit kézbe veszed, aztán egyszerűen lefagysz, amikor meglátod az árukat, végül - felelős szülőként - nagyon nem egyszerű folyamat eredményeként eldöntöd, mi az, amire tényleg szükségetek lesz, és mi az, ami nyugodtan ott maradhat a boltban. Élvezem ezt az időszakot, mivel eddig nem igazán foglalkoztunk vele és inkább csak fejben tervezgettem, most már mindenképp itt az ideje annak, hogy mindent beszerezzünk.

Ami a hasfeszüléseket illeti, vannak napok, amikor olyan mintha nem is kellene Marcit cipelnem magammal, egyszerűen minden könnyen megy, mert egyáltalán nincsenek összehúzódásaim. Máskor meg annyira beáll a fájdalom a derekamba, hogy alig bírok felkelni az ágyról, leginkább egy sérült rozmárra hasonlítok, de szerencsére egy idő után mindig elmúlik. Az éjszakai pisilések, na azok néha tényleg megnehezítik a pihenést, de ezzel sajnos nincs mit tenni, tekintettel arra, hogy a gyerekem feje épp a hólyagomon/hólyagom mellett helyezkedik el. Hatalmasakat tud rúgni, és néha az egész testével helyezkedik, amitől furcsán asszimetrikus lesz a pocakom, mintha megtekerné oldalra. Egyrészt kifejezetten büszke vagyok rá, másrészt egy idő után elkezdem kérlelni, hogy inkább hagyja abba.

Mindig, amikor azt hiszem, hogy már majdnem teljes a kórházi csomagunk, rá kell jönnöm, hogy sajnos még sok mindenre lesz szükségem. Így esett az is, hogy a szokásos bőröndömből átpakoltam mindent abba, amit sose használunk, mert annyira nagy. (Nincsenek illúzióim, gyerekkel is tökéletes lesz az a méret, ha majd utazni fogunk.) A legnagyobb trauma a Tena Super volt eddig, sosem gondoltam, hogy hetven éves korom előtt ilyet fogok venni, pláne nem hordani. A gyermekágyas időszakról néha hallasz a szülés előtt is, meg úgy nagyjából tisztában vagy vele, hogy várható valami, de valójában fogalmad sincs róla, mi lesz az. A beszerzett segédeszközök alapján abban már biztos vagyok, hogy az a bizonyos valami nagyon sok lesz és ebbe a valóban hatalmas betétbe kerül majd. Kisfiam, érted mindent.