Hát most mit tegyek édes kislányom, ha egyszer kisfiú vagy? Erre - bevallom őszintén - valahogy nem számítottunk, az elején még persze mindkettőben gondolkodtunk, de aztán hogy-hogy nem rajtad ragadt, hogy lány vagy. Ezúton és apa nevében is elnézést kérek tőled, remélem ebből még csak annyi jutott el hozzád, hogy nagyon szeretünk és várjuk, hogy már köztünk legyél.

Az úgy volt, hogy elmentem a 18. heti, genetikai ultrahangra, ahol egy jobb gépen vizsgálják meg a magzatot, lemérik a fejkörfogatát, mellkasának átmérőjét, combcsontjának hosszát, ellenőrzik a belső szerveit, a magzatvizet és a méhlepényt.

A doki csendesen vizsgálódik, méreget, adatokat diktál a kollégájának, mond egy-két dolgot, aztán elejti a bűvös szót: fiú. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. De legalábbis valami, amire igazán számíthattunk volna, hiszen 50% esély volt rá. Mivel feküdtem, nem kaptam sokkot, csendben emésztgettem a az új információt, aztán már felém is fordította a monitort, hogy szokásomhoz híven teljesen elérzékenyüljek, ahogy látom a gyerekemet, aki ezúttal éppen törökülésben ül és a szemét dörzsöli a kezével. Egyszerűen gyönyörű és tökéletes. Hiába érzem naponta többször is, hogy mennyire aktív a pocakomban, mindig egy csoda újra látni a monitoron, mit csinál éppen, mennyire ver a szíve.

A nagy hír mellett azért persze kiderült az is, hogy a babával minden rendben van, az ultrahangon nem látszott semmi rendellenes, és hála Istennek a méhlepény is teljesen jó helyen tapad a méhfalhoz. Jövő héten mehetek dolgozni, és kezdhetjük törni a fejünket fiúneveken, mert abból még egy sem volt. Szerencsére még majdnem öt hónapunk van eldönteni, mi legyen BélaLujza neve, az talán elég lesz. Bár apa hősiesen és következetesen Bécizik és Bercikézik, arra valahogy nem visz rá a lélek.