Biztos voltam benne, hogy készen állok. Kivártuk a vetélés után javasolt három ciklust, és egy percig sem kételkedtem benne, hogy minden rendben lesz. A testem már felkészült és a szívem is kész volt megint nagyon szeretni. Teltek a hónapok, készültek a negatív tesztek... és kicsit elbizonytalanodtam.

Aztán jött egy hónap, amikor úgy döntöttem, hogy abbahagyom a futást és inkább sétára váltok. Nem tudtam volna megindokolni, miért, hiszen nem éreztem semmi mást, csak végtelen nyugalmat. Elfogadtam, hogy ezúttal nem én irányítok, nem mi döntünk, hanem az élet.

Tudtam, hogy a nyaralás első napján kellene megjönnie, ezért érkezés után, amikor a fiúk már vígan lubickoltak a strandon, csináltam egy terhességi tesztet. Két csík. Némán örültem a hotelszoba apró mosdójában, azzal a semmihez nem fogható, első örömmel, amikor még csak én tudom, hogy babát várok.

A mi titkunk volt a nem egészen öthetes picikémmel, és - bár legszívesebben minden velünk nyaraló idegent megöleltem volna, hogy megtudja, mi a helyzet - még csendben élveztem a csodát.

A család férfi tagjainak próbáltam roppant diplomatikusan és sajnálkozva felvezetni, hogy ez a nyaralás (aktuális női ügyek miatt, ugye) nekem most a medence partján telik, amit a férjem látszólag minden kételkedés nélkül elfogadott. Marci meg nem firtatta, hiszen maradt partnere a csúszdázáshoz. Végig kitartottam pancsolás nélkül, rengeteg folyadékot ittam, ügyesen kikerültem a svédasztalnál a penészes sajtokat és füstölt húsokat, és minden nap minden percében az előttünk álló hónapokról és a születendő kistesóról álmodoztam. Minimális kockázatot sem akartam vállalni ebben a korai dőszakban.

Fotó: Pixabay

Szerettem volna elmondani a férjemnek és addig szorítani magamhoz ameddig bírja, de úgy voltam vele, hogy csak az első ultrahang után fogom megosztani vele a hírt. Annyira friss volt... annyira törékeny. Kellett valami megerősítés, hogy minden rendben van, szükségem volt a szívhangra. Az előzmények után még jobban, mint valaha.

Egy héttel később az emberem aztán közölte, hogy pont olyan elviselhetetlenül viselkedek, mintha terhes lennék... Annyit válaszoltam sértetten: mert az vagyok, mire azt a frappáns választ kaptam, hogy tudja. Így váljon valóra minden romantikus, ultrahang képet lobogtatós elképzelésem. De legalább nem véletlenül ő a gyerekeim apja, hiszen ha nem mondok neki semmit, akkor is pontosan tudja, hogy mi történik velünk.

Az első és a második ultrahangon is minden rendben volt, de a biztonság kedvéért progeszteront szedtem a tizenkettedik hétig. Nem kételkedtem egy percig sem, Marcinak is elmeséltük, amint tudtunk neki képet mutatni a kistesóról. Az elejétől kezdve velünk örült, és bár fogalma sem volt, mit jelent a szó (Kistesó), egyre jobban megszerette a gondolatot. Rengeteget meséltünk neki, aktív részese volt a várakozásnak. A nagyszülőknek is ő kotyogta el játék közben, hogy érkezik a testvére, miután betűrt egy jó nagy párnát a pólója alá.

Nyugodtnak éreztem magam, ugyanakkor biztos voltam benne, hogy nagyon izgalmas hónapok elé nézünk, új fejezetek kezdődnek az egész család számára.

Két nappal azután, hogy kiderült: babát várok, már azt is tudtam, hogy szeptembertől felvettek az egyetemre mesterképzésre. Marcinak augusztus utolsó hetében kezdődött a bölcsi. Sok volt az ismeretlen.

Életemben nem éreztem még magam ennyire teljesnek, boldognak és ennyire összezavarodottnak. Ki vagyok én? Harminc éves. Anya. Kismama. Egyetemista. Menni fog...? A fontossági sorrend persze nem volt kérdés, és mivel a férjem mindenben támogatott, úgy éreztem, képes leszek rá. Jó, egy-két sokkoló reggeli rosszullét ("Anya, hánytál???") után azért kicsit reszketett a lábam, de összességében biztos voltam benne, hogy sosem történt még velem ennyi jó dolog egyszerre.