Főnököm. Utazótársam. Gasztrokritikusom. Edzőpartnerem. Alvásterapeutám. Kisfiam.

Marci és más

Amit igazából tanítani kellene az iskolákban

2019. május 14. - Finy Krisztina

30 évesen, pár év munkatapasztalattal és egy gyerekkel végre van egy kis rutinom a mindennapokban. De az elmúlt 10 évben, sőt párszor még az elmúlt héten is vészesen összecsaptak a hullámok a fejem fölött és ilyenkor mindig arra gondolok: most komolyan, ezt vajon miért nem tanították meg az iskolában? 

Tudom, hogy az iskolai matekot (nekem) maximum nyolcadik osztályig volt értelme tanulni, és hogy a szalmonella vírus sokkal szörnyűbb, mint egy 18 karikás horrorfilm. Érzem, hogy a házasság és a gyereknevelés sokkal összetettebb és kiszámíthatatlanabb, mint azt valaha gondoltam. Sejtem, hogy ha szeretném megérni és élvezni az időskort, akkor azért keményen meg kell dolgoznom, minden értelemben.

Leérettségizünk, pályát választunk, elköltözünk, családot alapítunk, és olyan mennyiségű információ szakad ránk az élet minden területéről, amit meglehetősen hosszú időbe telik feldolgozni. Pedig hát tölthettük volna annak a bizonyos 12 évnek egy részét olyasmivel, aminek tényleg hasznát vesszük a következő 50-60 évben.

books.jpgFotó: Pixabay 

1. Háztartástan

Ezt a tudományt ugyebár otthonról kell(ene) eltanulni. Pedig a legtöbb gyerek utoljára kétévesen szeret házimunkát végezni, utána igyekszik messziről elkerülni. Nagy családi perpatvarok után letudjuk a kötelezőt, és közben szörnyen érezzük magunkat - a szüleinkkel együtt. Aztán tíz év múlva rádöbbenünk, hogy mekkora hiba volt elítélni az ősöket azért, mert törődtek a környezetünkkel és életre szóló példát mutattak nekünk.

Mekkora party lenne, ha az iskolában közösen bevásárolnánk, főznénk és takarítanánk? Lehetőség lenne szerelni, varrni, kipróbálni magunkat mindenben. Komoly előnyt jelentene, ha felnőtt férfiként már tudnánk leszakadt gombot visszavarrni, és nőként se fordítva fognánk meg először a kalapácsot. Nem állna meg a tudományunk a rántottánál és a virslinél, netán a pizza rendelésnél. Mert bár rengeteg dolgot tanultam anyukámtól, a mai napig felhívom őt egészen banális kérdésekkel is.

2. Pénzügyek

Megtanulunk másodfokú egyenleteket megoldani, függvényeket rajzolni, az elfajzottabbak műszaki érdekődésűek még deriválni is, de fogalmunk sincs róla, miből áll össze egy lakáshitel vagy hogy mi a különbség a bruttó és nettó bérünk között. Lényeges apróságok, amiknek az ismerete komoly hibáktól kímélhetne meg minden fiatal felnőttet.

18 évesen nem ismerjük a pénz valódi értékét. Érettségi után jó esetben már dolgozunk is a tanulás mellett, addig azonban mindenben a szüleinktől függünk. Mikor kikerülünk a nagybetűs életbe, sokszor szorulunk ismét az ő támogatásukra, még ha vagyunk is olyan szerencsések, hogy külön tudunk költözni. Évekkel később leszünk önállóak, mint az előző generációk.

Talán furcsán hangzik, de már az iskolában beszélni kellene a megtakarításokról és a nyugdíjról, mert a mi generációnknak és az utánunk következőknek a békés időskor már egyáltalán nem lesz magától értetődő.

3. Egészségmegőrzés

Vajon miért nem beszélünk a veleszületett és a szerzett betegségekről, a népbetegségekről és a megelőzésükről? Tanulunk biológiát és részt veszünk a testnevelés órán, mégsem kapcsoljuk össze a kettőt. Vagy élsportolók vagyunk heti öt-hét edzéssel, vagy túlélésre hajtunk minden egyes Cooper teszt alatt...

Senki sem hívja fel a figyelmünket a helyes táplálkozásra és a mozgás fontosságára, pedig milyen jó lenne, ha nem hosszú évek kemény munkájával, egy betegség miatt vagy az ülő életmód következtében szerzett hatalmas túlsúllyal fedeznénk fel, hogy mi a legjobb a testünknek, hanem már iskolában tudatosulna bennünk valamennyire.

Mikor a kamaszok kezdenek megbarátkozni a már nem is gyerek, de még nem teljesen felnőtt testükkel, ezernyi kérdés motoszkál bennük. Egyáltalán nem lenne elhamarkodott - egymás cikizésén túl is - életre szóló útravalót kapni ezekben az iskolai években.

4. Szexualitás és családtervezés

Miért nincs rendes felvilágosítás az iskolákban? Miért félünk róla beszélni otthon (tisztelet a kivételnek) és a biosz órán is? Miért nem vagyunk tisztában a családtervezéssel, a nemi betegségekkel és a (döbbenetesen gyakori) termékenységi  problémákkal? Miért van a hangsúly csak és kizárólag a továbbtanuláson és a karrieren?

Miért dugjuk homokba a fejünket, amikor a tizenévesek jó része érettségi előtt megszerzi az első szexuális tapasztalatait, és még manapság is rengeteg abortuszra kerül sor? Miért nem élünk a választható védőoltások előnyeivel és miért nem vesszük magától értetődőnek a rendszeres szűréseket?

Rengeteg statisztikával és valódi, személyes történettel lehetne valóságossá tenni azokat a dolgokat, amibe egy tizenéves esetében még nem vagyunk hajlandóak belegondolni. Pedig attól, hogy nem beszélünk róluk vagy későbbre halasztjuk, még igenis léteznek. 

5. Gyereknevelés

Hihetetlen, hogy erről egy szó sem esik. Megtanuljuk a biológiáját (úgy-ahogy), egyébként meg mindenki támaszkodhat a szülei és barátai tapasztalatára, tanácsaira. Esetleg bébiszitterkedünk keveset, mire saját gyerekünk lesz, de az nem igazán összehasonlítható a valódi élménnyel.

Az éjszakázásról, a szoptatásról és a fogzásról miért nem mesél senki? Hogy mennyire próbára teszi a kapcsolatot az első pár év? A felelősségről, ami sokszor úgy szakad a nyakunkba, hogy azelőtt még saját magunkért sem merjük vállalni? A születésről, amikor egy csapásra felnőtté válunk és hirtelen minden értelmet nyer?

Hát persze, hiszen még gyerekek voltunk. Óvni kellett minket az élettől... Valóban? Hiszen könnyen lehet, hogy pár év múlva meg már szülők, minden felkészültség nélkül. 

Olyan jó lenne, ha már iskolás korban őszintén beszélgetnénk arról a csodáról, ami mellett eltörpülnek a szakmai sikerek, amiért valójában érdemes élni és életet adni. Hogy milyen kemény és mennyire fantasztikus lesz családdá válni. 

Három, kettő, egy, bölcsi!

Marci bölcsit keres

Hol is kezdjem? Három éve tart a töretlen szimbiózis, amit úgy neveznek: anyaság. Kezdődött a rúgkapáló pocaklakóval, folytatódott a selymesen puha és babaillatú cicifüggővel. Most, hogy a kétéves matricám hamarosan bölcsibe kerül, elgondolkoztam: vajon minden anya így érez ilyenkor? Mármint... megkönnyebbül?

Nem tartom magam született anyának, mégis belesimultam ebbe a folyamatba, ami először a várakozásról, aztán a fizikai határaink maximális túlfeszítéséről szól. Megadtam magam testestül-lelkestül, sokszor tehetetlenségemben topogva, a könnyeimen keresztül. És bevallom őszintén, elfogytak a tartalékaim. 

Anyának lenni nem nyolcórás munkanap, nem plusz két túlóra, nem kimaradt ebédidő vagy harmincórás ügyelet, amit van esélyünk kipihenni. Az anyaság az az állapot, aminek hatására végre felfogtam, hogy miért tud a saját anyukám fényes nappal, ülve, és gyakorlatilag egyik percről a másikra elaludni. 

Van egy elméletem arról, hogy az igazán kedves és türelmes édesanyák néha külön töltenek egy kis időt a gyereküktől. Persze léteznek a földönkívüli édesanyák is, akik bármilyen elcsigázottak, bármennyire elegük van, akkor sem emelik fel a hangjukat - akiket személy szerint jobban tisztelek, mint a szentek vagy a Nobel-díjasok nagy részét.

A földi mamiknak pedig igenis nagy szükségük van nagymamákra, bébiszitterre vagy bölcsődére. Valakire, akire számíthatnak pár óra erejéig, hiszen a fennmaradó időben rájuk számít valaki szünet nélkül. Kivéve persze, ha a gyermek születésétől kezdve gyakran és nagyon hangosan tiltakozik ellene. Ha minden próbálkozás csődöt mond. Ha csak anya jó. (Lásd: Marci.)

Azért... ilyenkor is van remény. Mert egy kétéves elképzelése szerint egyetlen dolog van a világon, ami még anyánál is jobb: a gyerekek. Lehetőleg rengeteg gyerek és még több játék egy helyen.

Szüksége van a saját korosztályára, mert én egyedül nem tudom neki megadni azt az élményt, mint a körülötte cikázó, alig egyméteres kis teremtmények. Akikkel a saját nyelvén társaloghat, akiktől megtanulhat jószívűnek lenni vagy éppen kiállni magáért, és akik éppen annyira élvezik, ha maszatosak vagy kismotorral ralliznak, mint ő.

Hogy nehéz lesz az elválás? Biztos vagyok benne. Hogy sikerülni fog-e? Sikerülni fog! Együtt megoldjuk. Ha megtanultunk babakocsival békávézni, (többnyire) átaludni az éjszakát  és kanállal levest enni, akkor a bölcsi sem lehet akadály.

child-1864718_960_720.jpgFotó: Pixabay

A pici gyereknek természetesen az anyja (és az apja) mellett a helye, de emellett szép fokozatosan meg kell ismernie a többi embert is a világban. Először bölcsibe, oviba, iskolába jár. Kedvet érez a zenéhez, vagy tehetséget a sporthoz. Szakmát választ, bemutatja a szerelmét, és egyszer csak azon kapod magad, hogy bejárta a fél világot és egy másik országban telepedett le. És hogy nagymama lettél. (Ótejóég!)

Imádom a gyerekemet, ő adott értelmet és keretet az életünknek. Ezzel együtt elérkezett az idő, hogy kétévesen már elkezdjen közösségbe járni és tapasztalatokat gyűjteni. Nem velem, hanem olyan emberekkel, akikben maximálisan megbízom. Akik miatt lehetőségem lesz délutánonként megint úgy örülni a kisfiamnak, mint amikor először láttam meg.

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg másokkal is!

10+1 dolog, amit imádok a kétévesemben

Mindennapok Marcival

Dübörög a dackorszak, és néha nagyon nehéz napjaink vannak. Hiszek benne, hogy egy kétévesnek még főleg az anyja mellett van a helye, de ettől a meggyőződéstől még nem lesz könnyebb vagy pihentetőbb, hogy lassan két és fél éve Marciról szól az életünk. Szóval összegyűjtöttem azokat a szeretnivaló tényeket,  amiket bármilyen nehéz helyzetben fel tudok idézni - mert mindig mosolyt csalnak az arcomra.

1. Gondoskodó

A pöttöm kétéves legalább annyit törődik velünk, mint amennyit mi vele. Számon tartja, hogy ki mit szeret a családban. Pontosan tudja, ki hogy issza a kávét vagy hogy szereti-e az erős paprikát. A nagyobbakat áhítattal lesi, a kisebbeket szeretettel rajongja körül.

2. Van humora 

Olyan dolgokon tud percekig kacagni... hogy az tökéletes humorérzékre utal. Pontosan tudja, mikor abszurd egy szituáció és gátlástalanul kiröhög mindenkit, ha úgy adódik. Sokszor elég nevetést hallania az utcán, és már jóízűen hahotázik ő is. Szóval vicces.

3. Délutáni alvás

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nagy szükségem van arra a pár órára napközben, amit a búgócsiga gyerekem alvással tölt. Egy rövid időre, ami csak az enyém. Néha nagyon rosszul használom ki, mert végig takarítok vagy csak nézek magam elé és csokit eszem ábrándozom, de az esetek többségében azért sikerül feltöltődni és rákészülni a következő műszakra.

4. A hiszti nem tart örökké! (csak győzd kivárni)

Ó, az a bizonyos dackorszak. Nyilvánvalóan szükség van rá a személyisége fejlődéséhez. Nyilvánvalóan véget ér egyszer, és nevetve gondolunk majd vissza a földön fekvős hisztikre. (Ha.Ha.) De addig csak az vigasztal, kezemben a rángatózó gyerekkel és a kismotorral, vállamon a négy kiló nyers hússal, hogy szerencsére nem a nap 24 óráját töltjük így... Mindenesetre a nagy kiborulások után irtózatosan tudom szeretni. Abszolút ki van ez találva, hogy egy anya se tudjon fél percél tovább haragudni a gyerekére. Nem ér!

5. Olvas, táncol és zenél

Ha azt kérem tőle, válasszon egy könyvet, lelkesen üget a polc felé, hogy aztán elégedetten kuporodjon az ölembe a kiszemelt olvasmánnyal. Másik kedvenc tevékenységünk mostanában a rockzene és a tánc. Nem elég, hogy gitározik és dobol, olyan elképesztő figurákat tud mutatni, mintha a fél életét a táncparketten töltötte volna. És szerencsére egyáltalán nem tartja cikinek, ha beszállok a buliba.

6. Tökéletesen tisztában van a nemekkel

A szobatisztaságtól még messze van, mégis pontosan tudja, hogy ki milyen nemű a családban és hogy melyik testrészét használja pisiléskor. Természetes érdeklődés ez a részéről, ami sokszor a mellékhelyiségbe is utánunk vonzza. Ilyenkor az ember persze bosszankodik, hogy még ott sem lehet egyedül, de aztán óhatatlanul felülkerekedik rajta a tehetetlenség és a vidámság, hogy a kétévese a mosdóba is lelkesen követi. És az még jobbik eset, ha nem akar segíteni, csak kommentál.

baby_elephant.jpgFotó: Pixabay

7. Utánoz

Hogy miért szeret a gyerekem főzni és takarítani? Miért imád kávét főzni? Miért szerel meg mindent? A válasz egyszerű: muszáj minket utánoznia. Így lehet egy személyben barkácsmester és háziasszony, pincér és fodrász, villanyszerelő és sminkes. Egy biztos: sosem létezett lelkesebb segítség a kétévesnél, akinek megengedjük, hogy részt vegyen a ház körüli munkákban.

8. Be nem áll a szája

Marci beszélget. Annyira vártam ezt az időszakot! Elképesztő, hogy szinte naponta tanul egy új szót. Már el tudja mondani, ha valamit szeretne, ha fáj neki valahol. Állatokat utánoz és kérdéseket tesz fel. Sőt, már magában is szuperül elcseveg. Én meg csak ámulok, hogy szinte percek alatt változott nyálbuborékot fújó csecsemőből két lábon járó értelmező szótárrá.

9. Már csak fél foga van hátra

Nagyon megküzdünk a fogakkal. Négyesével jönnek. Lázzal járnak. Mindannyian kész vagyunk tőlük. Tulajdonképpen nem is értem, a felnőttek hogy felejthetik el a fognövesztést. A jó hír az, hogy hamarosan vége szakad az éjszakai ördögűzős jeleneteknek, mert ha minden jól megy, az utolsó fogacska bújik ki a napokban. Ójeeeee!

10. Kakaó mindenek felett

Tizennégy hónaposan kezdett kakaózni, és azóta minden nap kétszer hódol ezen szenvedélyének. Fő szabály: kakaót kihagyni nem szabad. Bárhol vagyunk, bármilyenek a körülmények, kakaó van reggel és este. Ha a kakaó jó, minden jó. A kakaó szent és sérthetetlen. 

+1 Szopi helyett simogatás

Bár az anyatejet simán felváltotta a kakaó, a jól megszokott összebújást még nagyon igényli. Ehhez meg is van az új kapocs köztünk: a hajamat simogatja. Nincs az a rémálom, amiből felébredve ne nyugtatná meg, ha odateszem az arcom az övé mellé, és átölelheti a fejemet. Mert végső soron, hiába öntudatos és zseniális kétéves, ő még mindig az én kisbabám. 

Ügyfélkaput minden kismamának!

Sorban állás helyett otthonról

Kezeket fel, ki szeret órákig sorban állni és túlzsúfolt ügyfélszolgálatokon intézni az ügyeit? Mióta 0-24-ben anyuka vagyok, még kevésbé tudom elképzelni, hogy az internet helyett ezt válasszam. A közvetlen környezetemben viszont még mindig sokan részesítik előnyben a papíralapú ügyintézést. Nem ismerik az Ügyfélkaput, nem bíznak benne, vagy csak egyszerűen megszokták a papírozást?

ugyfelkapu.jpegFotó: magyarorszag.hu

A minap a munkahelyemen jártam, és a (valójában szupertájékozott és nagyon kedves) HR-es azt találta mondani, hogy a GYES-t Kormányablakban tudom igényelni. Emlékeztem rá, hogy két évvel korábban már a GYED-et is online intéztem, ezért vártam a folytatást: "... és Ügyfélkapun" -  de hiába.

A sztori annyiból érdekes, hogy jól mutatja, mennyire nincs meg a köztudatban az Ügyfélkapu használata, legalábbis ami a kismamákat illeti. Ami azért is nonszensz, mert nem egy újonnan bevezetett szolgáltatásról van szó, és mert egyébként a fél életünk online zajlik.

Ügyfélkapu segítségével több, mint tíz éve tudjuk otthonról intézni a hivatalos ügyeket, többek között az adóbevallással, a gépjárművel, a TAJ szolgáltatásokkal, személyi okmányokkal, vagy akár a nyugdíjjal kapcsolatos teendőinket.

Jelenleg a GYED-et és a GYES-t is van lehetőség Ügyfélkapun keresztül, otthonról megigényelni. Lányok, éljünk ezzel a szuper találmánnyal! Van nekünk éppen elég dolgunk a kicsik mellett, ne cipeljük be őket a kormányhivatalba, ahelyett hogy a játszótéren vagy otthon mókáznánk velük. És akkor az állandóan újratermelődő szennyesről és mosogatnivalóról még nem is beszéltünk...

Tipp: mielőtt megszületik a baba, célszerű Ügyfélkaput csináltatni. Az első gyerek előtt mindenki azt mondja, hogy "most pihend ki magad, amíg nem született meg a kicsi". Jó vicc, aki ilyen bölcs, az vagy nem volt még terhes, vagy már elfelejtette, milyen is az... Higgyétek el, nagy pocakkal Ügyfélkaput létrehozni egyszerűbb és nagyon megéri.

Az igénylés menete dióhéjban: A folyamatot interneten is el lehet indítani, a végén azonban el kell zarándokolnunk egy okmányirodába, vagy kormányablakba, vagy NAV ügyfelszolgálatra, hogy személyesen (aláírásunkkal, igazolványainkkal) is megerősítsük az igénylésünket. Aki rendelkezik e-személyivel (2016-os vagy újabb személyi igazolvánnyal), annak még ennyit sem kell tennie, kényelmesen befejezheti a folyamatot otthonról.

 

kepernyofoto_2018-12-10_14_03_47.pngFotó: magyarorszag.hu 

A gyermekekre vonatkozó juttatások igénylő dokumentumait a Magyar Államkincstár E-ügyfél oldalán tudjuk benyújtani - ügyfélkapus azonosítás után. Lehetőségünk van így intézni a GYED/GYES igénylést, a családi pótlékot és az anyasági támogatást is. A CSED-et sajnos továbbra is csak a foglalkoztatónál lehet igényelni.

 

kepernyofoto_2019-01-30_14_59_08.png

Fotó: MÁK 

Legfrisebb tapasztalatom, GYES témakörben: a délutáni alvásidőben leadtam az igénylést a MÁK oldalán, és a határozatot három nap múlva le tudtam tölteni. A kisgyerekes anyukák minden bizonnyal tudják, mit éreztem: olyan sikerélményem volt, mintha legalábbis a Nobel-díjat ítélték volna ide. Mindezt fakanállal a kezemben, mobilról.

Használjátok bátran az Ügyfélkaput és éljetek a lehetőséggel, hogy felesleges sorban állás nélkül juthattok hozzá a titeket megillető juttatásokhoz!
 

A MÁK internetes elérhetősége: https://eugyfel.allamkincstar.gov.hu

 Az ügyfélkapu internetes elérhetősége: https://ugyfelkapu.magyarorszag.hu

 

Ha tetszett a bejegyzés, és szívesen olvasnál még hasonlóakat,

kövesd a Marci és más blogot facebookon is!

Nyelvet tanulok - avagy segítség, beszél a gyerekem!

Marci mondja

Időről időre rám tör a vágy, hogy elkezdjek új nyelvet tanulni. Főleg mióta otthon vagyok a kicsivel, és sokkal kevesebb, vagyis teljesen más jellegű a szellemi kihívás. Legalább ennyire vártam azt is, hogy Marci elkezdjen beszélni.

Nagyon élvezzük a metakommunikációját: az öleléseket, puszikat és amikor kézenfogva átvonszol oda, ahol játszani szeretne velünk. De a szülők már csak ilyenek, mindig siettetik a következő nagy lépést, hogy aztán teljesen kiboruljanak, milyen hamar felnő a kisbabájuk.

Mostanában szinte nem telik el úgy nap, hogy Marci ne mondana legalább egy új szót, igaz, hogy a legtöbb még csak nyomokban hasonlít az eredetire, azért ő nagyon lelkesen hajtogatja őket. Ahhoz már hozzászoktunk, hogy apa (kedves-cirógatóan) Pa, én meg (határozott és mélyhangú) Nyanya vagyok - a szerető gyermek elég hamar egyértelművé tette, szerinte miképp oszlanak meg a szerepek a családban.

Az igazi beszéd csak most, a második szülinapja után kezdett el beindulni. Korábban már fejlesztés is szóba került, aztán a szakember megnyugtatott, hogy legyek türelmes és a gyerek (főleg, hogy fiú) nemsokára robbanásszerűen el fog kezdeni beszélni.

Nem volt ez másképp a mozgásfejlődéssel sem. Szinte törvényszerű volt, hogy mikor kaptunk egy elbizonytalanító megjegyzést valakitől, én pánikba estem és elkezdtem megoldást keresni, apa nyugtatgatott... A gyerek meg gondolom nevetett magában egy jót, és pár nappal vagy héttel később gyönyörűen produkálta a tőle elvárt kunsztokat.

Rengeteg hangutánzó szava van: a kukásautó például mai napig a "dizsdizs" névre hallgat, mert apa annak idején   a kihajtható ablakos könyvben úgy mozgatta neki a kukásautó fedelét, hogy először nyikorogva felemelte, aztán nagy "dizsdizselés" közepette engedte visszacsapódni a járműre.

Próbálom bizonygatni magamnak, hogy egy jó anya meg tudja különböztetni egymástól a levél "bleblle", a leves "llebble" és a leander "blöble" szavakat, de ha nem figyelek eléggé, könnyen úgy járok, mint amikor lemaradok a film első tíz percéről, és onnantól kezdve csak a közönség segítségével (Marci heves mutogatása) tudom újra felvenni a cselekmény fonalát.

Általában a szerencsén vagy a szórakozottságomon múlik, hogy megértsem, a gyermek éppen a cica vagy a sisak szavakat mondogatja nagy lelkesen. Ha nincs szerencsém, akkor mindkettő az építkezéses könyv ötödik oldalán szerepel, én pedig bőszen bólogatok a kétévesnek, hogy naná, szisza/cica, tökéletesen képben vagyok mindennel. 

traktor.jpgFotó: Pixabay

A tattó (traktor) definíciója valahogy így hangzik: minden olyan jármű, ami az autónál nagyobb, és valamilyen speciális funkciója van. Lehet teherautó, dömper, markoló, úthenger, betonkeverő, billenős homlokrakodós bármi, annak traktornak kell lennie. A traktor valami olyasmi lehet Marcinak, mint a sportkocsi egy felnőtt férfinak: bárhol kiszúrja és tökéletesen lenyűgözi a megjelenése.

Nagyon vártuk az igen szót, mert a nem az egyik kedvenc válasza volt az utóbbi fél évben. Előfordult, hogy feltettünk Marcinak egy eldöntendő kérdést, kaptunk egy óriási nemet válaszul, majd nagy boldogan nekiállt az ellenkezőjét csinálni.  

Szóval képzelhetitek, mekkora volt az öröm, amikor egyik nap nagy bólogatások közepette azt a választ kaptuk, hogy "ahha!", amit azóta is nagy lelkesen mondogat, ha valamiben benne van. Kiderült, hogy a gyerekünk valójában rengeteg olyan dologra vevő, amiről korábban egyáltalán  nem voltam meggyőződve. Mit is mondhatnék, szuper érzés!

Vannak az úgynevezett joker szavak, amik több dolgot jelölnek egyszerre vagy többféleképpen is lehet mondani őket. Azt többnyire sikerül kisilabizálnom, hogy az aa-pa és az éé-pa valójában répát jelent, és hogy a "csicsiii" ugyanúgy felhasználható a csokira és a kicsire is. Legjobb, ha a kettőre együtt gondol, vagyis: csak egy kicsi csokit szeretne.

Sokáig ugyanez volt a helyzet az almával és a mamával: aaa-ma! - kis időbe telt, mire megértettem, hogy Marci szemével nincs semmi gond, és nem az ország másik felében élő mama áll a kertünk végében, hanem az almafa.

Azt hiszem, a fejlesztőpedagógusnak tényleg igaza volt: a gyerekünk (és ezzel a mi verbális életünk is) berobbant. Hirtelen és megállíthatatlanul, egyik napról a másikra. Gyakran hallani, hogy a gyerekek agya olyan, mint a szivacs. Annyira igaz. Egyszerűen imádom, ahogy a számat figyeli beszéd közben, öt másodperccel később pedig már ő is megpróbálkozik egy új szó kiejtésével. 

Az ő nyelve a miénk, és mégis: teljesen más. Kisbabaként rengeteg olyan hanggal rendelkeznek, amik később végleg eltűnnek. Ez most egy átmeneti állapot: kicsit olyan, mint egy lelkes külföldi, aki minden szavadat odaadással lesi, a kiejtése csapnivaló, sokszor tolmácsért kiáltanál, mégis élvezed a beszélgetés minden percét.

Büszke vagyok rá, hogy a traktor, a járda, a baba és a töltő az első szavai között voltak, mert sokat elárul a személyiségéről. Mindig megnevettet, ahogy a mamát utánozza, amint felemeli a mutatóujját és közli: dádá! És úgy szeretem, hogy ha el szeretne érni nálam valamit, akkor már Anya vagyok, ha viszont bánat éri, akkor még mindig Nyanya.

Ha tetszett a bejegyzés és szívesen olvasnál még Marci kalandjairól, kövesd a blogot!

Karácsony nálad, nálam, nálunk

Minden családnak megvannak a karácsonyi hagyományai. Persze vannak, akik azt állítják, hogy nem kerítenek nagy feneket a dolgoknak, náluk nem történik semmi különös, de a maguk módján ők is megélik a karácsonyt -  egy kicsit másképp. És mi történik, ha két ember családot alapít és onnantól kezdve ők teremtik meg a saját hagyományaikat?

A kedvencem a régi családi karácsonyokban egyértelmű: Disney mesék a tesóimmal, szenteste. Már túl vagyunk a pásztorjátékon (sőt, fénykorunkban szerepeltünk is benne!), a gyertyagyújtáson, az ajándékozáson és a vacsorán (harcsa, de olyan amit még én is szeretek, mert inkább a nuggetsre hasonlít). Meglazulnak a nadrágszíjak és a frizurák, mindenki elengedi magát és egytől-egyig odakucorodunk a kanapéra mozizni, egy hatalmas kosár szaloncukor társaságában.

Talán ez az, amit a szüleim vagy a hagyomány a legkevésbé tudtak befolyásolni, egyszerűen így alakult és a nyolc testvérből szerintem mind a nyolc imádta. És ha tippelhetek, az őseink is. Béke volt és és csönd, már nem kellett viselkedni, tele pocakkal és hatalmas egyetértésben néztünk valami újat vagy éppen nagy klasszikust. Ahogy telt-múlt az idő, évről évre kevesebb lett a létszám és ma már csak a legkisebb karácsonyozik otthon december 24-én - ő is utoljára.

A férjem családjában teljesen más a helyzet, ők már tulajdonképpen leszoktak az ajándékozásról. Karácsonyi menü és karácsonyfa azért van, és a hangulat is nagyon jó, sokat beszélgetünk, felmegyünk a hegyre a kutyával, szóval mindig legalább annyira jól érzem magam velük, mint a saját családommal. Nincsenek tesók és nyüzsgés és hangzavar, de vannak helyette nyugodt pillanatok és egymásra figyelés.

És a saját karácsonyunk? Évek óta változik, fejlődik. És biztosíthatok mindenkit, igen messziről indultunk, tekintve hogy a férjem mennyire nincs oda a karácsonyért. Én viszont annál inkább.

Első évben - emlékszem - még az adventi koszorút is félve készítettem el, és nagyjából az volt a felvezetés, hogy ha gondolja, nyugodtan dobjon ki az ablakon vele együtt, de nekem ez akkor is hozzátartozik a karácsonyhoz. Aztán következő évben talán már karácsonyfánk és karácsonyi vacsoránk is volt, és minden közös év hozzátett valamit a mi karácsonyunkhoz.

christmas-3026685_960_720.jpgFotó: Pixabay

Aztán megszületett Marci, és bumm, hirtelen minden megváltozott. Első évben, három héttel a születése után még ő volt a legnagyobb ajándék a fa alatt. Azt hiszem, akkor kezdtük csak el felfogni igazán, hogy család lettünk, és hogy mostantól mindig lesz valaki, aki őszinte örömmel várja a karácsonyt és aki miatt mi is teljesen másképp tekintünk az ünnepre.

Második évben még mindig bizonytalanul, de annál nagyobb lelkesedéssel készültünk, és azért tagadhatatlanul így lett igazi az ünnep -  egy örökmozgó totyogóval, akinek a világon minden izgalmas és megkóstolható. Valahogy felfokozódott bennünk is az örömszerzési vágy, és egyszeriben fontos lett, hogy karácsonyi hangulatot teremtsünk. Nem tagadom, hogy túlzásba estem az ajándékokkal... és a csomagolással... és a fényképekkel.

Idén pedig már a kétéves nagyfiúval, aki tökéletesen tisztában van a karácsonyfa, a dísz és az ajándék fogalmával, a csoki meg naná hogy az egyik kedvence... közösen készítettük el a mézes puszedlit, és azt hiszem a főzésből is ki fogja venni a részét. Díszíteni valószínűleg este fogunk apával, már most látom a csodálkozással vegyes örömöt az arcán, amikor reggel lemegyünk a nappaliba kakaózni. A többit meg majd meglátjuk, hiszen minden pont úgy lesz jó, ahogy lesz. (Ami mégsem, abba az évek alatt belejövünk, ebben most már egész biztos vagyok.)

Ajándékok? Megvannak. Minden...? Hát... Marcié megvan. Jó, úgyis az a lényeg.

Karácsonyfát ma megveszed? Igen, igen, rajta vagyok.

Menü? Nekem mindegy. Nálunk hal volt, nálatok káposzta, azt hiszem, én inkább rántott húst szeretnék. Szuper, az a kedvencem. Húsleves? Ááá, mindenhol az lesz, inkább együnk sütőtöklevest. Baconchipsszel. Naná.

Süti lesz? Lesz. Szaloncukor pipa, bevásárlás ok, ma megyünk a henteshez.

Fenyőfa..? Majd holnap, esetleg hétvégén. Hiszen még majdnem egy hét van karácsonyig!

Tényleg, mikor megyünk a családodhoz? És az enyémhez...? Ó igen, már mondtad.

És... viszünk valamit? Még jó, hogy a fotók ideértek időben. Képkeret van? Három hónapja. Album? Ajj, azt még venni kell. Semmi baj, intézem. Album nem volt. Nem gond, megoldjuk.

Havazik. Havazik! Pedig esőt mondtak. Hátha fehér karácsonyunk lesz. És most már hólapátunk is van.

... a fa? 

Ha tetszett a cikk, kövesd a Marci és más blogot facebookon és instagramon!