Főnököm. Utazótársam. Gasztrokritikusom. Edzőpartnerem. Alvásterapeutám. Kisfiam.

Marci és más

Anyák napi vallomás

Marci tizenhét hónapos

2018. május 02. - Finy Krisztina

Jóban-rosszban, gazdagságban-szegénységben, egészségben-betegségben, mindaddig amíg a halál el nem választ. Ugye ismerős? A házassági eskü szövege. Súlyos szavak, amiket sokszor nem sikerül betartani... Van valaki, akinek ezekből egy szót sem kell elmondanod, mégis tudod, hogy életed végéig ő lesz a legfontosabb. Valaki, aki már a születése pillanatában azonnal és visszavonhatatlanul megváltoztat mindent.

Mindegy, hogy átalussza-e az éjszakát már négyhetes korától, vagy még másfél évesen is többször ébred. Mindegy, hogy egy alkalmazkodó kis tündér vagy nagyhangú szabadságharcos. Teljesen mindegy, hogy a fogzást észre sem veszi vagy mind a húsz darabnál kifordul önmagából. Nem számít, hogy jó evő vagy inkább egy mini Gordon Ramsay, aki az etetőszékből borítja a fejedre az ételt üvöltve. Lényegtelen, hogy ő a legokosabb és legügyesebb, vagy rengeteget kell dolgozni vele azért, hogy egyáltalán beérje a többieket.

Mert ő a legtökéletesebb.

Persze vannak holtpontjaim. Amikor úgy érzem, ez így nem igazságos. Amikor én is inkább az anyukámat szeretném, mert úgy érzem, nem bírok tovább édesanya lenni. Képtelen vagyok még egy pelust kicserélni, vagy még egy földön elvágódos hisztit végighallgatni. Amikor sóvárogva vágyom egy kis pihenőre. Legszívesebben elszöknék messzire, hogy egy virágos réten bolyongjak egyedül. Hallgatnám a tücsökciripelést, nézném a madarakat és közben nem gondolnék semmire. De az az igazság, hogy tíz perc múlva elkezdenének hiányozni a maszatos kis kezek, a kacagás közben kivillanó fogacskák, a selymes szőke tincsek és a semmihez sem fogható, nyálasan finom puszik.

anyaknapja.JPG

Fotó: marciesmas©

Amikor Marci megszületett, örökre megváltozott a kapcsolatom az édesapjával is. A férfival, aki most már nem "csak" a társam, hanem a gyermekem apja is. Aki álmosan pislogva nézett vissza rám azon a reggelen, amikor örömtöl bugyborékoló hangon suttogtam neki két éve: "Képzeld, gyerekünk lesz". Aki ott volt a babavárás minden csodaszép, fájdalmasan nehéz pillanatában és Marci születésekor. És akinek a tekintetét soha nem fogom elfelejteni, amikor végre megpillantottuk a kisfiúnkat.

Aki minden éjszaka felkelt velem az első pár hónapban, amikor sokszor azt sem tudtam volna megmondani, hogy mi a nevem. Aki még ma is minden hajnalban kiviszi Marcit játszani a szobánkból, hogy ki tudjam pihenni a másfél éve tartó éjszakai bulizást. Aki miatt egy gyermek úgy szólít: anya. Jó, egyelőre csak "Na". Az apja meg "Pa". De én tudom, hogy hamarosan hivatalosan is mi leszünk "Anya" és "Apa", és hogy ennél szebb feladatot még soha életünkben nem kaptunk.