Főnököm. Utazótársam. Gasztrokritikusom. Edzőpartnerem. Alvásterapeutám. Kisfiam.

Marci és más

Baba és retriever a családban

Marci és a kutyák

2018. április 20. - Finy Krisztina

Mindig úgy képzeltem, hogy mivel imádom a kutyákat (meg úgy általában a szőrös állatokat), a gyerekem is odalesz értük. Amikor az utcán sétáltunk Fickóval - aki a világ legjámborabb golden retrieverje volt - és egy gyerek már messziről kiverte a hisztit miatta, mindig bosszankodtam. Sosem értettem, hogy lehet egy szülő olyan tehetetlen, hogy nem képes átfordítani a gyerek félelmét valami egészen másba. Ha nem is érdeklődésbe, minimum elfogadásba. Itt volt hát az ideje egy újabb leckének, amit Marci tanított nekem.

Mikor Marci még egészen pici volt, járni sem tudott, csak a földön gurult ide-oda, a szüleimnél gyakran feküdt mellette a kutyánk. Fickó ekkor már olyan öreg volt, mintha a dédnagyapám vigyázott volna a kisfiamra. Egy egész generáció nőtt fel mellette, cseperedett kisgyerekből kamasszá, aztán felnőtté. A legelszántabb unokahúgom egyszer még a lábába is beleharapott jóízűen, akár a csirkecombba. Fickó reakciója erre nagyjából annyi volt, hogy felemelte a fejét és ránézett, hogy "na ezt azért talán már nem kéne, kislány", majd visszafeküdt. Mire Marci betöltötte az egy évet, Fickó sajnos már nem volt közöttünk. 

Lássatok csodát, a férjem szüleinél is retriever van, egy labrador. Kicsit más természetű, mint a golden, de ugyanolyan gyerekszerető, családcentrikus kutya. A legfőbb különbség köztük az, hogy míg Fickó lakásban élt és a parkba jártunk vele sétálni, addig Jónás kertben lakik és profi házőrzőnek számít. Hangos hárőrzőnek. Nagyon szeretjük mindannyian, és Marci születésééig egyértelműen ő volt a gyerek a családban. Mindenki dögönyözte, játszott vele, egyfolytában kint voltunk vele a kertben. Aztán a gyerekünk születésével ez teljesen megváltozott, Jónás már kutyának számított. Többet voltunk a házban a csecsemővel, és ha ki is mentünk a kertbe, Marci leginkább az ölünkben volt. Jónás háttérbe került. Persze nem értette.

Ahogy Marci egyre többet értetett meg a világból, elkezdett félni a mélyhangú, vehemens kutyától. Fél éves kora után sokszor elsírta magát, ha Jónás ugatott, és az utcán sétálva is gyakran tapasztaltuk ezt, ha más kutyákkal találkoztunk. Vérzett a szivem, egyrészt Marci miatt, másrészt Jónás miatt. Aggódtam, hogy vajon Marci most már egész életében félni fog a kutyáktól? Elrontottuk volna... ? Jónás is érezte, hogy valami nincs rendben. Gyakran láttam szemrehányást a szemében, amikor kérdőn kémlelt be az ajtón, hogy "most akkor mi van? Többet már ki sem jöttök hozzám?"

Azóta sok minden megváltozott. Marci egyéves kora után elkezdett járni és beszélni, és a második szava az volt, hogy vau-vau. (Nem tudom, hogy ez igazi szónak számít-e, nálunk mindenesetre az.) És a vau-vau nem csak egy szó lett: minden egyes kutyát, amit meglát az utcán, kitörő lelkesedéssel üdvözöl. Ha séta közben ugatást hall, szinte kiugrik a babakocsiból. Ha altatom, és nyitott ablakon keresztül meghallja az ugatást, nagy komolyan rám néz, és közli, hogy "vau-vau". Ilyenkor néha hasztalan próbálom visszatartani a nevetésemet.  És ha szépet álmodik, álmában is ugat néha.

fullsizeoutput_5e7.jpeg

A kutyás könyvet, amit még a félős időszakban vettem neki, már rongyosra olvastuk. Rajongásig odavan minden egyes képért, már nem csak az ugatást, hanem a lihegést is élethűen utánozza. Nem mondom, van még mit csiszolni a tudásán: általában a fóka, az oroszlán, a disznó és néha még a macska is kutyának minősül. 

Nemrég megint meglátogattuk a nagyszülőket, és persze Jónást. Marci már megérkezéskor az ajtóhoz tapadt és lelkesen üdvözölte a kutyát, majd amikor kimentünk vele a kertbe, boldogan simogatta meg. Jónás megértette, hogy mostantól új korszak köszöntött be: Marci már nem fél tőle, és a saját lábán odamegy hozzá, hogy megszeretgesse. Hatalmas türelemmel hagyja a gyereknek, hogy megsimogassa. Persze kettesben hagyni még nem lehet őket, hiszen Jónás simán felborítaná Marcit, puszta szeretetből.

Nagy kő esett le a szívemről, hogy Marci ezek szerint mégis szereti a kutyákat. Legalábbi most épp szereti. Nem kell az utca túloldalára húzódnunk, ha meglátunk egy kutyát séta közben. Már nem sírja el magát, ha egy nagyobb kutya hangos ugatásba kezd, inkább "válaszol" neki.

Megint tanultam valamit: az, hogy jót akarok a gyerekemnek, önmagában semmire sem elég. Nem tudom meggyőzni valamiről, amíg ő maga meg nem tapasztalja és le nem vonja a következtetéseit. Mellette lehetek, megmutathatom neki (könyvekben vagy az életben), bátoríthatom (simogassa meg), beszélgethetek vele, de a saját döntéseit ő fogja meghozni. Hogy milyen úton jut el odáig, az viszont rajtunk, szülőkön is múlik. Minden elképzelhető támogatást meg kell adnom neki, hogy kiegyensúlyozott és boldog lehessen. A személyiségét viszont nem tudom megváltoztatni, akkor sem, ha szerintem nyilvánvaló dologról van szó. És tudjátok mit? Nem is szeretném. 

Ha szívesen olvasnál még Marci kalandjairól, kövesd a blogot!