Az megvan, amikor olyan régóta vársz egy programot, annyira lelkesen tervezgetsz, hogy szinte minden percre előre megvan már a forgatókönyved, és az éltet hónapok óta, hogy folyamatosan elképzeled, milyen jó lesz? Behunyt szemmel is látod magad előtt a tájat, hallod a hangokat, érzed az illatokat és az ízeket. Így voltam ezzel a február végi utazással.

Marci betegségei miatt két hónapot csúszott a tervezett wellness, és végül a legnagyobb hidegben indultunk el. Sokat beszélgettünk róla, hogy hova menjünk és mostanra már annyira vágytunk  Balcsira, hogy végül megint ott kötöttünk ki. Van valami végtelen nyugalom a téli Balatonban. Minden ismerős zug megadja azt a békességet, amit sehol máshol a világban, még a legmelegebb és legmenőbb téli nyaralóhelyeken sem találsz meg. A másik, lényegesen prózaibb szempont persze az volt, hogy legyen olyan gyerekmedence, ami elég meleg a fáradhatatlanul pancsoló egyévesünknek.

A mostani, családos utazásokat álmomban sem próbálnám meg összehasonlítani azokkal, amikor még kettesben voltunk, és a legnagyobb dilemmánk az volt, hogy vajon mit igyunk a vacsorához vagy hogy reggeli után sétáljunk-e vagy egyből menjünk le a wellnessbe... Nagyon szép emlékeket őrzünk arról az időszakról, ugyanakkor semmiért sem adnám a mostani utazásokat. Hogy mi változott? Minden. 

Már az összepakolás komoly agymunkát igényel. Mire mindenkinek a bőröndje be van pakolva (Marcié kétszer akkora, mint a miénk), pelenkák és bébiételek és ivópoharak és vitaminok és játékok össze vannak készítve, mire apa leviszi az összes csomagot az autóba, mire végre elindulunk és kiderül, hogy még nem reggeliztünk, mire az egy darab gyerekünkkel és a csomagjainkkal teljesen megtöltjük az autót (egyelőre elképzelésem sincs, ha többen leszünk, hogy fogunk beférni), addigra már az is pihenésnek számít, hogy kezünkben a mekis reggelivel kényelmesen robogunk az autópályán, Marci bebólint a gyerekülésben, mi pedig izgatottan várjuk a következő nagy etapot, azaz a becsekkolást és a kipakolást.

Marci persze teljesen elemében volt, amikor megérkeztünk. Izgatottan körbejárta a recepciót, mert ő már olyat is tud, kurjongatott nagy vidáman, jót tett neki a kétórás alvás és az ebéd. Elég hamar megnyerte magának a recepcióst, a takarítókat és a vendégek nagy részét.

Most, hogy már 15 hónapos, biztos vagyok benne, hogy jó ötlet volt már egészen pici baba korától utazni vele, mert megszokta a változásokat, az utazóágyat és a hotelszobákat. A babaúszás - amit egyébként imád - szintén sokat segített abban, hogy mindannyian komfortosan érezzük magunkat, ha wellnesselni megyünk. Apa és Marci összeszokott párost alkotnak a medencében, ismerik Marci határait és a kedvenc játékait. Én pedig nyugodt vagyok, mert tudom, hogy ha véletlenül baj történne és víz alá kerülne, akkor sem pánikolna, hiszen tudja hogy kell merülni.

Alig vártuk, hogy végre csobbanjunk egyet, ezért hát úszópelus fel, úszónadrág fel, köntös fel, szandi fel, majd miután - pelus nélkül - mi is megismételtük a mutatványt, lelkesen csattogtunk le a wellnessbe. Az első meglepetés akkor ért, mikor kiderült, hogy a gyerekmedencét műszaki hiba miatt egyelőre nem tudjuk használni, a második pedig akkor, amikor az izgatottan ficánkoló Marcinak sikerült be- vagyis inkább kipisilnie a szipi-szupi úszópelusból - az ölemben. És bár a délután hátralévő részét a lobbyban töltöttük, ahol Marci fáradhatatlanul lépcsőzött és rohangált, vacsora után már mindenki olyan fáradt volt, hogy a gyerekkel együtt kidőltünk mi is.

Azért a pihentető alvás elmaradt, és most kivételesen nem Marci, hanem az ágyunkon lévő matracvédő miatt, aminek az alsó fele egészen érthetetlen módon gumiból volt... mikor hajnalban közös erővel sikerült lerángatnunk, meglepetten néztünk egymásra apával, hogy akkor ez most vajon minden kedves vendégnek kijár-e, olyan mint a welcome drink, vagy csak a kisgyerekeseknek?

Másnap a medencéket sajnos még mindig nem lehetett érdemben használni, viszont beköszöntött a kemény téli időjárás, -10 fokkal és széllel, szóval kinti program helyett inkább a jól bevált lobbyt választottuk és a lépcsőket... Apával felváltva megnéztük azért a wellnesst, de az az igazság, hogy pár hossz után elment a kedvem az úszkálástól a hideg élménymedencében.  

Marcival egyre nagyobb élmény étteremben enni, és nem azért mert már kisujját eltartva szürcsöli a teát csészéből, hanem mert egyre több új ételre vevő és egyre nyitottabb a környezetére. Első nap egy pincér srácot csavart az ujja köré, aki másnap reggel már jóbarátként köszönt neki, második nap pedig egy nagyon cuki japán párt. Hol hangosan kommentálja a történéseket, hol szégyenlősen fúrja a buksiját a nyakamba. Képes egy fél virslivel a kezében körbegyalogolni az étteremben vagy percekig ellenni az üres kávéscsészénkkel és egy kiskanállal, a lényeg, hogy akciózhasson valamit. Mostanában a partedli a gyenge pontja, ugyanis semmi pénzért sem hajlandó elviselni, hogy a nyakában van. Így mindig egyértelmű, hogy mit evett, mert a ruháján elég pontos térképet hagy a napi menü.

Az elutazásunk napján hála az égnek már minden rendben volt a medencék hőfokával, így Marci még örülhetett egy kicsit a jól megérdemelt pancsolásnak, amitől úgy elfáradt, hogy indulás után 3 perccel már békésen hortyogott a hátsó ülésen. Apró öröm és egy kis szusszanás wellnessben megfáradt szüleinek.

Mikor ilyen utazások után megkérdezi valaki, hogy: "És jól telt a pihenés?" Általában csak annyit válaszolok, hogy: "Nagyon jó volt! Úgysem pihenni mentünk, hanem élményeket gyűjteni." Mert élményekből sosincs hiány.