Főnököm. Utazótársam. Gasztrokritikusom. Edzőpartnerem. Alvásterapeutám. Kisfiam.

Marci és más

Baba szabadlábon

Marci elindult

2018. február 21. - Finy Krisztina

Voltak jelek. Apró mozdulatok, finom próbálkozások. Egyszer csak azt vettük észre, hogy ha áll, már nem támaszkodik, nem kapaszkodik. Aztán elkezdte tologatni a bútorokat maga előtt, mint egy vérbeli járókeretes papika. Majd jöttek az első, tétova lépések, szinte alig észrevehetőek. Végül úgy döntött, hogy ő akkor most odasétál a nagymamijához. 

Nagyon vártam már, hogy Marci mikor teszi meg az első lépéseket. Egyrészt vártam, mikor lehet végre kézen fogva sétálni vele, másrészt minden nap eszembe jutott, hogy milyen nehezen bírom el... Tisztában voltam vele, hogy nem kapkod el semmit, így volt ez annak idején a forgással és az üléssel is. Megtanultam, hogy nem szabad türelmetlennek lenni, mert tényleg minden gyerek egyedi és utánozhatatlan.

Aztán mikor végre elindult, ugyanolyan büszke voltam, mint amikor négykézláb tette meg az első lépéseket. Azt hiszem, az ember akkor tudja meg, mi fán terem az igazi büszkeség, mikor megszületik a gyereke. Egy nyelvvizsga, egy diploma, egy álommunka mind semmi ahhoz képest, amikor a gyereked újabb mérföldkőhöz érkezik, és rádöbbensz, hogy mennyire tökéletesen boldoggá tud tenni a létezése.

Mire felnövünk, mindannyian szeretnénk megint gyerekek lenni, boldog és gondtalan életet élni. A sok év alatt már elfelejtettük, mennyire küzdelmes volt gyámoltalan újszülöttből gőgicsélő karonülővé, aztán huncut totyogóvá válni, fogacskákat növeszteni és megszeretni a szilárd ételeket, átaludni az éjszakákat és kimondani az első szavunkat. Ez egy harc, amin mindannyian keresztülmentünk. Aztán szülőként megharcoljuk még egyszer, mikor ott állunk a gyerekünk mögött és mi jelentjük neki biztonságot. Nekünk is fáj, ha neki fáj, mi sem alszunk, ha nem tud aludni, boldogok vagyunk, ha sikerélménye van.

Azóta eltelt egy hét, és Marci napról napra ügyesebb. Először csak pár lépést tett meg. Bizonytalanul, kicsit lendületből, nyelvét a nagy koncentrációban kidugva, kitárt karral közeledett felénk, hogy aztán lelkesen essen ránk, mintegy megkönnyebbülve, hogy végre nem mozog a föld alatta. Mikor először zuhant így rám, izgatottan és büszkén, nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Ugyanúgy a szívembe zártam azt a pillanatot, mint amikor megszületett, vagy amikor először állt fel a kiságyban.

Egy hét alatt Marci már eljutott odáig, hogy akár tárgyakkal a kezében, menet közben irányt váltva is képes megtenni nagyobb távolságot a szobában. Persze történnek balesetek, de a babafenék szerencsére alaposan ki van párnázva pelussal, így a lezuttyanás sem szegi kedvét. Mi pedig ugyanolyan boldogok vagyunk minden egyes alkalommal, amikor arcán nagy vigyorral, kitárt karral közelít felénk, hogy a végén lendületből átölelje a nyakunkat.