Főnököm. Utazótársam. Gasztrokritikusom. Edzőpartnerem. Alvásterapeutám. Kisfiam.

Marci és más

35 kiló szeretet

Élet egy golden retrieverrel

2018. január 31. - Finy Krisztina

A "retriever" és a "szerelem" szavak akár egymás szinonimái is lehetnének. Legalábbis az én szótáramban. Ha állat, akkor kutya, ha kutya, akkor rertriever, ha retriever, akkor jöhet a golden és a labrador is, hiszen egyformán imádnivalóak.

ficko2.jpg

Nálunk a kutya családtagnak számít. Egyszerűen így alakult. Persze kapott nevelést, vannak szabályok, de csak úgy, mint a gyerekek esetében, a szabályokat sokszor a szülők rúgják fel először. Ott van például az asztalnál kunyerálás tipikus este. Ami ugye tilos. Tízből ötször a család tartja magát hozzá. Szóval nagyjából az esetek felében igazán következetesek vagyunk.

Csak hát az úgy szokott lenni, hogy a mester először leül a konyhaasztal közelébe. Néz ránk hatalmas barna szemeivel. Elkezd közelebb csúszni a fenekén, szigorúan ugyanabban a pozícióban, mint amiben addig volt. Egyre közelebb jön, és a Pavlovi reflexnek hála már el is kezdődött a nyáltermelése. Ott ül, könnybe lábadt szemekkel és nyálban tocsogó szájjal, és csak néz rád, a szívtelen, kegyetlen, jó ízűen falatozó simabőrűre. Van az a pont, amikor már nem bírod tovább, és dobsz neki egy szalámit. Csak egyet. aAztán, mivel sokan vagyunk, és sokszor eszünk különbőző időpontokban, más családtaggal is leforgatja a szegénykutyatörténetét, és előfordul, hogy nap végére ő többet evett a szalámiból, mint a hattagú család összesen. Így esett, hogy apu megsajnálta, anyu meg óvatosan figyelmeztette, hogy dehát már kapott a kutya, a gyerekek viszont csak csendben átsétáltak a konyhán, gondolván, hogy akkor már inkább ne is derüljön ki, valójában mennyit kunyerált össze aznap a kis koldus. Másnap persze csodálkoztunk egyetlen retrieverünk fantasztikus, talán kissé túlságosan is jól működő emésztésén.

Fickó velünk nőtt fel, a nagytestvéreim gyerekeivel együtt két generációnak  jelentette "a kutya" (esetleg vau-vau) élményt. Az unokahúgom még járni sem tudott, amikor már imádattal telve kúszott oda a békésen fekvő kutyához, hogy aztán szeretetét kimutatva - mint a csirkecombba - hatalmasat harapjon fogacskáival a békésen fekvő eb lábába. A mi magas ingerküszöbbel megáldott golden retrieverünk erre felnézett, nyugtázta mi történt, majd visszafeküdt aludni.

ficko1.jpg

Mivel a retrieverek vízi apportírozásra lettek kitenyésztve, egyszerűen képtelenek ellenállni a víznek. Egy családi nyaralás alkalmával vonattal érkeztünk meg a Balatonhoz. Az állomás egy-két kilométerre lehetett a vízparttól, de amint felénk hozta a tó illatát a szél, Fickónak már nem lehetett megálljt parancsolni. Elmosódott foltként lebegtünk mögötte a póráz másik végén egészen a Balatonig, hogy aztán elégedetten vethesse magát a hűsítő hullámokba.

Mint kiderült, az életmentős játék kutyával összehasonlíthatatlanul nagyobb élmény. Kutyátlan korunkban az egyébként remekül úszó testvéreimmel még egymást mentettük ki nagy kapálódzós színjátékok közepette, Fickóval viszont sokkal izgalmasabb volt a játék: elég volt a nevét kiáltanunk, máris tempózott hozzánk, hogy aztán a nyakába kapaszkodva mentessük ki magunkat a nagy veszélyből.

Szintén balatoni történet, hogy a kéthetes nyaralás végére már a fagyizóban is tudták, hogy a kutyánknak a sztracsi a kedvence, mert miután szép sorban, egyenként bociszemezve mindenkitől elkérte a fagyi és a tölcsér végét, kiharcolta magának a saját egygombócot.

Családi bevásárlások alkalmával mindig jut egy csomag Fickónak is, hiszen nem tudná elviselni, hogy kimarad a buliból. Jókedvűen hozza mellettünk a szájában a saját könnyű zacskóját, amit aztán nagy vonakodva vissza is ad - hiába, a "kérem" és az "engedd" máig nem a kedvenc szavai.

ficko3.jpg

Már tizenhárom éves, túl van egy tengerimalacon -  nem ebédre, a barátja volt -, egy epilepsziás rohamon, egy akupunktúrás kezelésen és rengeteg porcképzőn a diszplázia miatt, egy nagy aggódáson az egyetlen elkódorgása miatt (az a dobberman lány tényleg nagyon szép volt), és persze annyiszor ötvenegy lépcsőn fel a lakásba, ahányszor elvittük valahová magunkkal. Már kicsit süket, kicsit akaratos, a lábai is nehezen mozognak, és újabban mormogva kommunikál. De a miénk, és mi az övéi vagyunk, mert ennyire csak egy retriever képes minket, a mi nagy családunkat szeretni.