Főnököm. Utazótársam. Gasztrokritikusom. Edzőpartnerem. Alvásterapeutám. Kisfiam.

Marci és más

Irány a Balaton!

Maci négy hónapos

2018. január 30. - Finy Krisztina

Most meglepődtem. Azt hittem, hogy csak egy héttel vagyok elmaradva az írásban, erre kiderül, hogy az utolsó bejegyzés egy hónapja született... Ez jól jellemzi a mindennapjainkat, a felgyorsult iramot. Marci hihetetlen tempóban nő, már alig bírom felemelni a hét imádnivaló és fodros kilóját, megint sorra növi ki a rugdalózóit és a body-kat. 

A lámpák iránti olthatatlan szerelme egyre inkább kiteljesedik, a kedvence a hálószobában lévő, minimum harminc éves darab. Marci születése előtt megpróbáltam pedzegetni apának, hogy esetleg egy modernebbre cserélhetnénk, mégiscsak ez a babaszoba, annyi cuki dolgot lehet venni, a pinterest is tele van vele. Azóta kiderült, hogy a tömör válasz, miszerint "én is ezt néztem babakoromban, jó lesz a gyereknek is" bekerül a családi anekdoták közé, mert a lámpa még a legnagyobb sírásból is ki tudja zökkenteni sajátos ízléssel megáldott elsőszülöttünket. Szerencsére a gömblámpákat is nagyon szereti az ágya mellett (lakberendezési tipp a facebookról), ahhoz ragaszkodtam, és nem bántuk meg.

Gyönyörűen tartja a fejét, úgy néz ki, minden aggodalmam alaptalan volt. Azt persze nem tudom, hogy a sok gyakorlásnak mekkora szerepe van abban, hogy mostanra tökéletesen jól elvan hason és érdeklődve figyeli a világ (értsd: szoba) eseményeit, de nagyon hálás vagyok a hatalmas fejlődésért. Egészen elképesztő, hogy ezek a pici babák, akik születésükkor elférnek az apjuk tenyerében, nyeklik-nyaklik a fejük és leginkább csak nyávogó hangokat tudnak kiadni, hogy változnak gurgulázó, akrobatikázó, huncut kisbabákká. 

Elvarázsol minden egyes pelenkázáskor, ahogy szerelmesen tud gügyögni nekem, hiába kócos a hajam és karikás a szemem, amikor az ő hangját hallom, úgy érzem én vagyok a legboldogabb a világon. Pontosan tudja, mikor van szükségem egy kis szeretetre, és amikor már tehetetlennek érzem magam, mert szopi közben háromfelé figyel egyszerre, jár a keze és a lába, minduntalan fókuszt veszít, akkor egyszerre csak összeteszi a kezeit, rám néz a gyönyörű kék szemével, elmosolyodik és közli, hogy: gííííííííííííííí, és akkor végem van, elolvadok.

Túl vagyunk az első többnapos vidéki kiruccanáson, minket ismerve nem meglepő, hogy az út a Balatonhoz vezetett. Apa konferencián vett részt Siófokon, én is kaptam meghívást, a pont háromésfélhónapos Marci meg - jobb dolga nem lévén - velünk tartott. Kicsit aggódtam, lesz-e időben utazóágya, aztán aggódtam, hogy fog-e neki tetszeni az utazóágy, aztán aggódtam, hogy fog beférni az autóba az utazóágy, aztán egyszer csak ott voltunk és Marci remekül aludt, ráadásul az óraátállítás miatt az első éjjel csak egyszer kelt fel szopizni. Kipihentebbek voltunk, mint valaha. 

Hatalmas, tóra néző szobánk volt, akkora terasszal, mint a fél lakásunk, gyönyörű naplementében szopiztunk és másnap még a fürdőruhámat is felvettem, apával felváltva élveztük a wellnesst, amiben csak mi voltunk hétfő reggel. Legjobban a rendezvényes vacsora miatt izgultam, ami háromnegyed nyolckor kezdődött, vagyis pont fektetéskor. A kisfiam jól meglepett, mert amikor teli pocakkal, kiöltözve letoltam a babakocsiban, illedelmesen nevetgélt a lámpára, majd amikor már kinevetgélte magát, szépen álomba szenderült. Mindenkit elvarázsolt a kis tündér, legjobban talán minket. 

Életünk első közös utazása biztosan felejthetetlen emlék marad, nekem pedig egy újabb emlékeztető, hogy minden, amitől eleinte félek és nem merem kipróbálni Marcival, az tulajdonképpen jól szokott elsülni, ezért bátran kell belevágni új dolgokba, és bízni kell a köztünk kialakuló összhangban.