Főnököm. Utazótársam. Gasztrokritikusom. Edzőpartnerem. Alvásterapeutám. Kisfiam.

Marci és más

A szoptatás margójára

Marci tíz hetes

2018. január 30. - Finy Krisztina

Marci ma még 10 hetes, de holnap már 11 lesz - hihetetlen, milyen gyorsan felnőnek! Itt szuszog mellettem a kiságyban, már kinőtte az 56-os ruhái egy részét, és bizony már majdnem öt és fél kilót nyom.

Vannak nagyon jó napjai, amikor csak nevet és nevet, együttműködő és kezelhető, és vannak azok a napok, amikről nem hiszed el, hogy egyszer véget érnek, tanulsággal szolgálnak és utólag azokat is szeretni fogod. Küzdelmek mindig vannak és lesznek is, de az az édes babanevetés, amit hajnalban, sötétben, alig kivehetően kapsz csak úgy, mert egyszerűen úgy gondolta hogy megjutalmaz vele, az minden fáradtságot megér.

Aktuális küzdelmem épp a szoptatással akadt, a szoptatással, ami a napjaink majdnem akkora részét teszi ki, mint az alvás, mert ha hozzáadom a büfiztetést is, akkor bizony fél-egy órás elfoglaltságról van szó, hétszer-nyolcszor. Vagyis vannak olyan napok, amikor több időt töltök el Marcit etetve, mint az ágyban, alvással. Kicsit lehangoló így a tizenegyedik héten, de azt kell mondjam, hogy már két napja (el ne kiabáljam) csak kétszer keltünk fel éjjel, ami közös életünkben toronymagas rekordnak számít, és remélhetőleg ez a tendencia csak fokozódik majd

Visszatérve a szoptatáshoz, egyrészt nagyon szeretem, mert olyankor olyan nyugalom leng körül minket, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Másrészt viszont egyre-másra jönnek elő problémák, amik megkeserítik ezeket az édes együttléteket. Pár hete egy túltelítődésből adódó, kezdődő mellgyulladás szegte kedvemet, amit gyakori etetéssel és meleg vizes zuhannyal szerencsére idejében elkaptunk, nem lett belőle láz és nagyobb baj. A túltelítődéshez mindössze annyi kellett, hogy egyik nap sűrűbben szoptattam, mert Marci nyűgös volt, aztán másnap a kimozdulós programunk miatt kicsit hosszabbra nyúlt a szünet két szopi között. Kényes egyensúly ez, amit fenntartani látszólag nagyon könnyű, hiszen maximálisan a fókuszban van, de amint tényleg rutinná válik, gyakran megfeledkezel róla, mennyire oda kell figyelni rá. Egy nagyon jó barátnőm mondja mindig, hogy az autóvezetésnél akkor kell legjobban odafigyelni, amikor már magabiztosnak érzed magad, mert olyankor történnek a balesetek. Milyen igaz.

Tegnap ismét beleestem abba a hibába, hogy egy nehéz délelőttön az evést gondoltam megoldásnak a problémáinkra, és estére jó nagy vízhólyag nőtt pont oda, ahonnan Marci az ennivalót kapja, és amit előszeretettel csócsál, néha erősebben, mint ahogy azt egy két hónapos babából kinéznénk. Szóval akinek volt már vízhólyag a kezén vagy a lábán, az el tudja képzelni, milyen rossz volt a hangulatom egész reggel, de mostanra valahogy visszazökkentem, és inkább megírtam ezt a bejegyzést. Mert szoptatni jó, senki ne adja fel, a kezdeti nehézségek ellenére se.

Szép dolog az anyaság, de a sok színes-szagos cuki dolog mögé látva biztos vagyok benne, hogy nem attól igazán szép, amikor ünneplőbe öltözteted a gyerekedet és büszkén feszítesz vele a képeken, hanem amikor fájó cicivel, minden meggyőződés nélkül veszed rá magad újra és újra, hogy enni adj neki. Mert minden egyes szopi után rájövök, hogy mennyire szerencsések vagyunk. Hiszen én adok neki enni, a saját tejemet, és húsz centire az arcomtól cuppog elégedetten, hogy aztán a világ legbékésebb mosolyával az arcán, összekócolódott hajjal, kezét-lábát szétdobva hagyja, hogy magamhoz öleljem és büfizzünk egy jót.