Főnököm. Utazótársam. Gasztrokritikusom. Edzőpartnerem. Alvásterapeutám. Kisfiam.

Marci és más

Éjszakámat egy mosolyért

Marci hat hetes

2018. január 29. - Finy Krisztina

Most éppen alszik. Ma először. Voltak szunyókálásai, de úgy igazán, mélyen és sokat, most alszik először, délután négykor. Nehéz nap volt, alig vártuk hogy végre elaludjon, és tudom, hogy egy óra múlva alig bírok majd magammal, hogy meghalljam a szobából a sírdogálását, hogy felvehessem és magamhoz szoríthassam, beszívjam az illatát és a könnyektől maszatos arcocskájához nyomhassam a sajátomat, hogy: "Szia, kicsim!"

 Minden nap kihívás. Ha nem tudsz aludni, hamar megtanulod értékelni azokat a harminc perceket is, amikor tudsz egy kicsit pihenni, és minden egybefüggő három órát az éjszaka közepén. Sőt, megtanulsz ülve aludni, karodban egy babával, aki éppen elégedett félálomban cuppog rajtad. Éjjelente mindig eljön az a pont, amikor úgy érzem, hogy már nem bírok felkelni, az izmaim egyszerűen nem engedelmeskednek. És aztán mégis mindig felkelünk, egyikünk megnyugtatja, ha kell akkor pelust is cserél, és végül megetetem, mert azt nem tudjuk megosztani. Néha csak nézünk egymásra apával a sötétben, hogy vajon hogy lesz tovább, meddig lehet ezt még bírni, biztos elég kitartóak vagyunk-e hozzá. De az éjszaka mindig elmúlik, felkel a nap, és Marci pontosan tudja, mikor kell úgy ránk mosolyognia, hogy minden fáradtságot elfelejtsünk. Most a héten mosolygott ránk először, egy különösen nehéz éjjel után, külön-külön apára és rám, őszintén és boldogan.

Ma cukrászdában voltunk, ez volt az első közös programunk a séta és az orvos után. Marci nagyon jót alszik az autóban és a babakocsiban is, és türelmesen viselte azt a negyed órát, amíg megettük a sütinket, ami egyébként az ebédünk is volt egyben. Mit mondhatnék? Szülőnek lenni nagy kaland, és ami számomra a legnagyobb tapasztalat: csak azt tudod eltervezni, hogy egyik tervedhez sem ragaszkodsz túlságosan, kihasználsz minden szabad percet, de miatta bármikor kész vagy abbahagyni, bármivel foglalkozol is. 

Marci egyre jobban gömbölyödik, mostanában minden percet evéssel töltene, és amikor nem eszik, akkor sír, de ha végre álomba szenderül, akkor nincs nálam boldogabb a világon, és órákig tudnék gyönyörködni benne, akkor is, ha a karom már ötször elzsibbadt és a kis arca hozzáizzadt a mellkasomhoz. Hatalmas szemekkel tud figyelni bennünket, habár csak rövid ideig tud összpontosítani. Néha lepisil, néha lebukik, néha a fejed is belesajdul, annyira sír, néha egész éjjel nem hagy aludni. De ahogy a fürdést élvezi, ahogy evés közben cuppog, ahogy elégedetten sóhajt ha jóllakott, az minden egyes foltot eltüntet és minden fáradtságot feledtet.

Elképesztő, ahogy napról-napra egyre értelmesebbé és ügyesebbé válik, ahogy pillanatok alatt kinövi az első rugdalózóit, amiket még mindig nem volt szívem eltenni, ahogy 20 gramm helyett már 120 grammot is meg tud enni egyszerre. Pedig milyen elérhetetlennek tűnt még az a 20 gramm a kórházban... Több mint egyharmadával nehezebb, mint amikor hazahoztuk, néha nosztalgikusan gondolok vissza rá, milyen könnyű is volt akkor. Ha egy kicsit behunyjuk a szemünket, azon kapjuk magunkat, hogy már jár, iskolába megy és hazahozza a barátnőjét bemutatni, ezért minden egyes percet, még a küzdelmeseket is ki kell élveznünk és úgy megélnünk, hogy tudjuk, az a perc soha többé nem jön vissza.