Főnököm. Utazótársam. Gasztrokritikusom. Edzőpartnerem. Alvásterapeutám. Kisfiam.

Marci és más

Akkor ez most tüdőgyulladás?

Babavárás, 34. hét

2018. január 22. - Finy Krisztina

A harmincnegyedik hét nagy részét kórházban töltöttük, még mindig rossz visszaemlékezni rá. Az egész úgy kezdődött, hogy hajnalban arra ébredtem, nyomást érzek a mellkasomban. Amikor később sem akart elmúlni, úgy döntöttünk, bemegyünk a kórházba. A biztonság kedvééért vittük magunkkal a kórházi csomagot is.

A nőgyógyászaton csináltak ctg-t, ultrahangot és elkezdték felvenni az adataimat. Mikor kiderült, hogy Marcival minden rendben van, átirányítottak a kardiológiára, és onnantól nem igazán uraltuk az eseményeket. Csináltak ekg-t, alaposan kikérdeztek, majd befektettek az őrzőbe, ahol hat ágy volt, egymástól függönnyel elválasztva. Először vért vettek majd megint megszúrtak, hogy be tudjanak tenni egy branült, ami persze nem ment könnyen, hiszen aznap még nem sokat ittam. Le kellett vennem a ruháimat, betakartak és tappancsokat tettek rám, vérnyomásmérőt kaptam a karomra, ami automatikusan, óránként mért. Apa sokáig nem jöhetett be hozzám, és fogalmunk sem volt róla, valójában meddig kell maradnom. Az egyik idős néni végig kiabált és sikoltozott, nem igazán volt ura önmagának, végül az orvos erőteljes rendreutasítása és a nővérek kedves, mégis szenvtelen hozzáállása elhallgattatta.

Pár óra elteltével kitapasztaltam, hogy a vérnyomásmérő mikor mér, és csak közvetlenül előtte tettem vissza a karomra, így le tudtam mászni az ágyról, mert a vezetékeim annyit még pont engedtek, hogy az ágytálig eljussak. Persze előbb levettem az ujjamról a pulzoximétert és a fejemről az oxigént, majd fohászkodtam, hogy a pisiléstől ne legyen sokkal gyorsabb a szívverésem, mert akkor hangosan csipog a gép a fejem fölött, és a nővérke odajön megkérdezni, mi a baj. Nincs semmi baj, csak a nyolcadik hónapban elég komplikált úgy lemászni az ágyról és ágytál fölé guggolni, hogy közben folyamatosan a vezetékeidre koncentrálsz, miután megbizonyosodtál róla, hogy remélhetőleg nem rántasz le semmit. A nővérek egyébként fantasztikusak voltak. Kedvesek, korrektek, mindig számíthattam rájuk, és őszintén odavoltak a pocakomért.

Később kiderült, hogy általában 24 órán keresztül figyelik itt meg az embereket, nekünk sikerült másfél napot bent töltenünk. Marci végig nagyon jól viselkedett, én végig egy szál bugyiban, a tappancsok és a vezetékek miatt ágytálba pisilve. Kórházi ruhát, tisztálkodószereket, iratokat az őrzőbe nem lehetett behozni, és felesleges is lett volna, hiszen végig ágyhoz voltam kötve. Időnként belső mentővel átvittek vizsgálatokra, mellkas röntgent és hasi ultrahangot készítettek. Az orvosom felhívta a telefonomról a nőgyógyászt, aki két ólomköténnyel engedélyezte a sugárzást. Éjszaka két új beteget hoztak be a mentők, ekkor mindig felkapcsolták az összes villanyt, kikérdezték és ellátták az érkezőket. Ezeket az időszakokat zenehallgatással próbáltam kibekkelni.

A kardiológiai diagnózis az volt, hogy a már ismert terhességi magas vérnyomást leszámítva a szívemmel minden rendben van, ezért átvittek a pulmonológiára, mert a mellkas röntgen mutatott egy kis eltérést. A vérnyomásomra kapott, terhesség alatt is szedhető gyógyszer adagján emeltek, valamint vérhígítót is kaptam, mert még a vénás doppler vizsgálat után sem tudták kizárni a tüdőembóliát. A biztonság kedvéért kaptam savlekötőt is, hátha reflux okozta a mellkasi nyomást

A pulmonológián úgy kezdték, hogy megint meg akartak röntgenezni, amit az előző este készített felvétel után nem engedtem. Hiába takarták volna le a hasamat ólomköténnyel, egyszerűen nem hagyhattam, hogy naponta sugárzásnak tegyék ki a még meg sem született kisbabámat. Miután megbeszéltem az orvossal, hogy megszerezzük az előző felvételt, felvettek az osztályra, továbbra is ugyanabban a ruhában, azzal a zacskóval az ölemben, ami még az apa által előző nap vásárolt ennivalókat, vizet, nedves törlőkendőt és újságokat tartalmazta. A diagnózis (valószínű) enyhe tüdőgyulladás lett, amire antibiotikumot kaptam.

Este aztán bejött apa is, és életem egyik legjobb zuhanyzását köszönhettem neki, amikor behozta az autó csomagtartójában lévő, szülős csomagból kiszedett holmikat. Így esett, hogy szoptatós melltartóban töltöttem az elkövetkezendő két napot, amiről legalább időben kiderült, hogy tényleg kényelmes. Továbbra is kaptam a vérhígítót, az antibiotikumot és a savlekötőt. A vérhígító miatt jól feldagadt mindkét karom, és olyan véraláfutások lettek rajta, amik csak két hét alatt múltak el.

A pulmonológia elég nyomasztó hely, hiszen állandóan köhög valaki, és mint később kiderült, a fertőző betegek egy emelettel alattunk voltak, ettől apa is és én is megijedtünk, nehogy elkapjak valamit, ami árthat Marcinak. Az egyik nővér azt mondta, mossak gyakran kezet, az orvos semmit nem mondott, a másik nővér szerint kérjek maszkot, a másik orvos szerint nem kéne kimennem a folyosóra, és fertőtlenítsek rendszeresen.

Másnap elfelejtettek savlekötőt adni, viszont ettem narancsot, paradicsomot és csokit is, és hajnalban ugyanarra a nyomó érzésre ébredtem, mint amikor bementünk a kórházba. És akkor bevillant, hogy bár ez teljesen más, mint az a gyomorfájdalom, amit terhesség előtt éreztem, ha előjött a refluxom, egyszerűen nem lehet más. Kértem savlekötőt a nővérektől, akik nem is értették, hogy miért nem kaptam, és pár óra múlva semmi bajom nem volt.

Következő nap beszámoltam erről az orvosnak, aki persze egyből bent akart tartani megfigyelésre, és akkor már elsírtam magam, hogy nagyon nem szeretnék itt maradni a tüdőosztályon a kisbabámmal. Végül saját kérésemre - és azzal, hogy pár nap múlva kontroll - hazaengedtek, és a hétvége nyugalomban telt itthon.