Főnököm. Utazótársam. Gasztrokritikusom. Edzőpartnerem. Alvásterapeutám. Kisfiam.

Marci és más

Marci és más

Varró Dani után szabadon

Marci és Bazsi kalandjai I.rész

2023. február 26. - Finy Krisztina

Nagyon szeretjük Varró Danit. Ha esti meséről van szó, mindig van olyan időszak az életünkben, amikor nem telhet el nap az ő versei vagy történetei nélkül. Mintha egy kedves nagybácsi osztaná meg velünk anekdotáit illatos babákról, tanácstalan szülőkről és rosszcsont testvérekről, akiket egyszerűen nem lehet nem kedvelni.

Összekuckóztunk a franciaágyon, és kezdődött az esti mese. Mindkét fiú körülbelül egyéves lehetett, amikor ott terpesztettek bodyban, óriási hurkás lábakkal a férjem mellett, belekapaszkodva a mellkasába és szinte rátapadtak a kezében tartott a könyvre, hogy egyetlen pillanatról se maradjanak le. Fejből tudtuk az "Akinek a lába hatos", az "Akinek a foga kijött és az "Akinek a kedve dacos" remekbe-rímekbe szabott verseit, sőt, lelkesen továbbadtuk családtagoknak, barátoknak is, akik adott élethelyzetben - adott hasfájós babával vagy dacos totyogóval - épp úgy rászorultak egy kis vidámságra, mint mi.

Varró Dániel: Akinek a lába hatos | KölöknetFotó: Manó Könyvek

Mikor Marci nagyobb lett, megvettük az "Aki szépen butáskodik" kötetet is, ami a Nők Lapja számokban megjelent  történeteket fűzi össze. Dani három kisfiának, Misinek, Jancsinak és Béninek a kalandjai olyan igézően hatnak a gyerekeimre, mint valami varázspor. Nem csodálom, mert családilag is imádjuk és szinte észrevétlenül a mindennapjaink részévé váltak. Azt hiszem, bátran mondatjuk őket influenszernek, a maguk óvodás-iskolás módján. Elkerülhetetlen volt tehát, hogy amikor már Marci és Bazsi elkezdett együtt játszani, Marci hozzájuk hasonlította magukat. Meg is kaptam a kérdést, hogy róluk miért nem készül ilyen könyv?

Hát most készül. És ha nem is hétről hétre jelenik majd meg a folytatás, mint annak idején a Nők Lapjában Varró Dani cikkei, azért igyekezni fogok. Marci és Bazsi kalandjai megérdemlik, hogy megörökítsem őket az utókornak (vagyis az unokáimnak), hiszen Bazsi születése óta olyan kötelék van köztük, aminek minden egyes, régi és új szálát a szívem mélyén őrzöm. Akinek van testvére, az tudja. Tudja, milyen elválaszthatatlan szövetségesnek és legádázabb ellenfélnek lenni egyszerre. És aki már öregebb (jelen!), az azt is tudja, hogy a testvérei lesznek később a legjobb barátai, akik minden nehéz helyzetben kiállnak érte. Akik vele sírnak és vele nevetnek, és bármikor újra tudnak kezdeni egy félbehagyott beszélgetést, akár évekkel később is.

Bazsi olyan féléves lehetett, amikor szokás szerint oltásra vittük Marcival a gyerekorvosi rendelőbe. Marci, hároméves, tapasztalt páciensként megkért, hogy inkább a nyitott ajtó előtt várakozhasson, biztos ami biztos. Mikor Bazsi - aki persze  közben hangosan elégedetlenkedett - megkapta az oltást és kisétáltunk Marcihoz, így szólt: "Anya, én aggódtam Bazsiért, mert ő a kedvenc kisbabám."

Kukásautó mind fölött

Bazsi és a beszédfejlődés

Hát, nem kapkodtad el. Második gyerek lévén, azzal már tisztában voltunk, hogy bármennyire siettetnénk, a beszédfejlődés pont akkor fog beindulni, amikor eljön az ideje. Hiába kérdezte a gyerekorvos már az egyéves szülinapodon, hiába lett volna jó néha megbeszélni, hogy éppen mivel vagy nagyon elégedetlen, Te még nem érezted úgy, hogy szeretnél nyilatkozni. És mivel a testvéred egész nap, hajnaltól estig folyamatosan beszélt, kicsit úgy éreztük, ráérünk arra még, hogy már ketten beszéljetek egész nap, hajnaltól estig, folyamatosan.

Egyéves és kétéves korod között stabil kommunikációd kulcsfogalmai az Ata (igen), a Nem, az Anya, az Apa, az Isz (inni) és a Mama (Marci) voltak, és ezzel - hála nekünk - tökéletesen elboldogultál. Minek használtál volna többet, ha teljesen kerek volt a világ ezzel a hat szóval is? És amikor az oviban lelkesen magyaráztad egy apukának, hogy "Mama!" azaz: "Jöttünk Marciért", egészen érthető módon fogalmad sem volt, hogy miért hiszi mindenki azt, hogy a mamádról beszélsz.

Marci lelkiismeretes, fejlődésorientált nagytestvérként nagyon tudta a dolgát és mindig jelezte felénk, ha hallott valami újat Tőled: "Van egy új szavunk!" Valószínűleg már ő is alig várta, hogy a kevésbé felkapott fordító-tolmács pozícióból átkerüljön a méltán megbecsült, elsőszámú tanítómester munkakörbe, akinek minden szavát boldogan ismétli a kistestvére.

Aztán egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy szót kérsz az asztalnál, a második szülinapod után három hónappal, a nyári szünet legelején. Mivel sokáig várakoztattad a világot, nem elégedtél meg azzal, hogy rövid szavakkal kommunikálj, és előszeretettel alkalmaztál kifinomult szóösszetételeket vagy akár meglepően választékos mondatokat is. Az "óriási kukásautó" érthető módon nagyon előkelő helyet foglalt el a kezdeti repertoárodban, meg persze a "Nézd csak!", az "Erre gondoltam" és a "Marci elvette!" (még akkor is, ha valójában nem vett el Tőled a világon semmit, hiszen egy jó testvér akkor is előzékenyen ráken mindent a másikra, ha az történetesen épp a szoba másik sarkában játszik békésen.

A közös birkózások alkalmával kérdezted meg először azt, hogy: "Kapsz levegőt, Apa?" - ami egészen jogos érdeklődésnek számít olyankor, ha az embernek a fején és a hátán is ül egy gyerek, miközben párnákat pakolnak rá minden irányból, hogy jól betemessék. 

És bár a kapcsolatotok Marcival a születésed óta olyan csoda, amit a szívem legmélyén őrzök, ezzel kezdetét vette valami egészen új, kimondhatatlanul érdekes és mély élményeket tartogató korszak, amit Marci még azon a nyáron frappánsan úgy fogalmazott meg, hogy: "Marci és Bazsi, Sláááger FM!" Az intrónak saját ritmusa és dallama volt, és teljesen biztos voltam benne, hogy az új kedvenc rádiós műsorvezetőim még sok izgalmat tartogatnak számunkra.

kukasauto-dal-kerekmese-1.jpgFotó: Kerekmese

... and the Oscar goes to Mommy

Köszönőbeszéd az Oscar, öhm vagyis a diploma elnyerése után

Három év egyenlő még egy gyerek és egy mesterdiploma. És végre úgy ülök a kanapén és írom ezt a bejegyzést, hogy már nem azon filózom, változásmenedzsmentet tanuljak-e inkább vagy a fürdőt takarítsam ki, hanem büszke és boldog vagyok, mert a sok munka és a komfortzóna elhagyása (ugyeugye) maximálisan megérte. 

Köszönöm! Hihetetlen, hogy ez a nap is eljött, amikor megvédtem a szakdolgozatomat és diplomát szereztem mesterszakon. Három évvel ezelőtt még csak reméltem, hogy másodjára is felvesznek az egyetemre, pár héttel később pedig ott álltam egyik kezemben a telefonommal, benne az sms, hogy felvettek, a másik kezemben a pozitív terhességi teszttel... és a kaland elkezdődött.

Néha nem volt könnyű. Beérni az egyetemre, pocakkal, pisilés nélkül, esti projektmegbeszéléseken résztvenni, úgy hogy közben visszaaltattam néha a kicsit, vizsgára tanulni nappal, amikor egész éjjel fent voltunk a beteg gyerekkel, de közben rengeteget tanultam a munka-magánélet egyensúlyról és fontossági sorrendről, elfogadásról és nyugalomról.

Szeretném megköszönni a tanáraimnak, akik hozzájárultak ennek a két és fél évnek a szép és felemelő, meg persze szomorkásabb pillanataihoz. Aki valódi tudást adott és inspirált, annak azért, aki nem tanított semmit, annak meg azért, mert tanulságból is akadt bőven. Hálás vagyok az évfolyamtársaimnak (mindkét évfolyamból), hogy egy percig sem éreztem magam kívülállónak vagy öregnek, bár tíz év van köztünk. Lányok, imádlak benneteket, hajrá Z generáció!

Köszönöm a barátaimnak és testvéreimnek, akik minden vizsgaidőszakban tartották bennem a lelket és akik szerint menő gyerekek mellett tanulni és mesterdiplomát szerezni. 

Köszönöm anyukámnak, aki soha nem mondott nemet, mikor segítséget kértem, és akire mindig, minden helyzetben  számíthattam. Főleg akkor, amikor nyomasztó volt, hogy egyszerre vagyok anya, feleség és diák, és óriási szükségem volt a saját anyukámra. Anyu, te vagy a legjobb!

Köszönöm a férjemnek, aki az első másodperctől kezdve támogatott mindenben, aki teljes vállszélességgel kiállt mellettem és csak nagyon ritkán mondta azt, hogy vegyem már kevésbé komolyan az egyetemet - persze igaza volt, mint mindig, de olyan jó érzés, hogy mégis komolyan vettem és most ő is büszke rám. Végre nézhetünk filmet minden este és be is aludhatunk rajta tízkor, ha még benne vagy. Köszönöm a türelmet, és hogy mindig vársz rám!

Köszönöm a gyerekeimnek, akik talán kevesebbet érzékeltek ebből az egész cirkuszból, bár az együtt töltött idő lehetett volna több. Bazsi már pocakban is egyetemre járt, és egyévesen komplett prezentációkat nyomott le velem, ami azért elég menő, Marci pedig hátha vett valamit az élethosszig tartó tanulás fontosságáról, és hogy ez alapvetően klassz dolog, mert egy ideje már nem fenyeget meg azzal, hogy ha nem viselkedek jól, nem írhatom a szakdolgozatomat. Köszönök mindent srácok, és remélem, hogy fantasztikus nyarunk lesz, szeretlek Titeket!

study-1968077_960_720.jpgFotó: Pixabay

Boldog 15 hónap

Bazsinak

Nagyon régóta tartozom már ezzel az írással, és a Nagymama is mindig kérdezi, hogy: ugye, Rólad is fogok mesélni? Szeretném azt felelni erre, hogy persze, minden héten, mint annak idején Marciról. De az az igazság, hogy mostanában az idő az egyetlen luxus, amiből kevés adatik meg nekünk. Boldogságból, zsiványságból és hangerőből nincs hiány.

Köszönöm, hogy megérkeztél közénk és megmutattad nekünk, milyen családnak lenni. Köszönöm a mosolyod és a kacagásod, amik legalább annyira meghatároznak Téged, mint a nagy kék szemeid és a hátul kunkorodó szőke fürtjeid. A Marci iránt érzett végtelen szereteted és ragaszkodásod, a csibészséged és a kitartásod. Köszönöm, hogy van már bújós babánk is, akit annyit és annyiszor lehet ölelgetni, ahányszor csak szeretnénk. Ahogy Apához szaladsz, hozzábújsz és felteszed magad pár másodperc töltőre, attól fel tudna robbanni a szívem minden egyes alkalommal.

Az, hogy második gyereknek érkeztél, néha nagyon sok alkalmazkodást kíván Tőled, amiért furdal is rendesen a lelkiismeret. De mutass még egy 15 hónapos babát, aki ötéveseknek való medencében pancsol, Duplót és tornyot épít egyedül, felmászik a nagy játszótér első létrafokára, vagy aki 13 hónapos kora óta nagyfiús ágyban alszik el, mert a tesós hepajkodást és a közös esti mesét ki nem hagyná a világ minden kincséért sem.

Annyira érezni rajtad, hogy Te már vidékre születtél, mert nem félsz a kutyáktól és minden kerti buliban benne vagy. Pontosan tudod, hogy melyik irányba kell elkacsáznod a tízliteres locsolókannával, ha a levendulákat mondom vagy hogy a gazolás mennyire fontos, bár az még kevésbé izgat, ha a gaz helyett a növényt téped le, azt is hozod nagy lelkesen. Gyakorlatilag előbb tudtál focizni, mint stabilan járni, a csúszdán már most felmásznál visszafele és a napernyő rúdja szerinted tűzoltórúdként funkcionál elsősorban, hiszen Marci is annak használja...

Büszke vagyok Rád, mert már egyedül is tudsz enni, igaz a gyümölcsöt csak kóstolni szoktad, de sajttal és zöldséggel mindig le lehet venni a lábadról. Bőszen tagadod, hogy a vízen kívül létezik más innivaló is, úgyhogy ne is próbálkozzak olyan cukros vackokkal, amiket Marci ennyi idősen már lazán fogyasztott. Nem nyomkodod a telefonunkat, hanem mindig odahozod nekünk, és pontosan tudod, hogy melyik apáé és melyik az enyém. Addig nem nyugszol, amíg vissza nem juttatod hozzánk, mert az valami egyértelműen nagyon fontos dolog lehet, hiszen sokat lógunk rajta. Nagyon szeretsz krétával rajzolni a kőre vagy csak pakolászni, kávét főzni és cipőt húzni. Imádsz Duplóval telefonálni és a mikrofonba énekelni, és mindig eléred azt is, hogy valaki bekapcsolja Neked a szintetizátort. 

Végre a könyveket is megszeretted. Elismerem, hogy sokkal kevesebb volt időm olvasgatni Neked, mint ahogy terveztem, de szerencsére magadtól döntöttél úgy, hogy ez Téged érdekel. Lelkesen hozod nekünk az olvasnivalót, kedvenced a Kisvonat és persze a Veteményeskert alias Hugó a hernyó, akit én is imádok. Végigtoltál velem három félévet az egyetemen, egyet pocakban, kettőt már a karantén alatt babaként, és bár gyakran éreztem úgy, hogy ez nem mindig fair Veled szemben, hálás vagyok, hogy segítettél megőrizni az ép eszemet, új kihívásoknak megfelelni és hogy nem golyóztam be itthon főállású anyaként a karanténban.

Minden este lelkesen veted rá magad a kakaóra, amit természetesen csak ide-oda sétálva, pucéran vagy esetleg pelusban vagy hajlandó elfogyasztani, de soha nem volt kérdés, hogy a kakaó nem váltja ki a szopizást (ahogy én ezt elképzeltem), mert a szopizós összebújás az szent. Minden hajnalban Apával kezded a napot és hagytok engem pihenni, ami életmentő manővernek bizonyult a második gyerekkel is. 

Egyre többet beszélsz, bár tisztán még nem mondod ki a szavakat, azért mi értjük, hogy: Tessék! Kösz! Keksz! Ez! Az! Apa! Marci! Azt hiszem, ennél több nem is kell a tökéletes kommunikációhoz. A brümmbrümm mindenesetre tökéletesen megy.

A kapcsolatod Marcival leírhatatlan: szeretitek és óvjátok egymást, Apával néha csak lesünk, hogy lehet ekkora összhang köztetek. Még szerencse, hogy fél másodperc alatt tudtok átváltozni mini pankrátorokká, ha ugyanazt  a játékot nézitek ki magatoknak, így azért felértékelődnek ezek az idilli pillanatok, van esélyünk kiélvezni.

Hálás vagyok Érted, kisfiam. Boldoggá teszel minket minden nap és köszönöm az első évet!

heart-700141_960_720.jpgFotó: Pixabay

Csapó kettő - avagy a második gyerek

Hogy milyen az élet két gyerekkel? Nagyjából olyan, mint ez a blogbejegyzés. Nem túlzok, hónapokkal korábban kezdtem el, minden héten gondoltam rá, de aztán valahogy sosem volt időm és elszántságom befejezni. Persze ez így van jól, hiszen ők ketten a legfontosabbak, ugyanakkor mégis tökéletesen visszaadja, hogy mennyi időm van olyasmivel foglalkozni, ami nem kötelező, nincs határideje, nem SOS, vagy nem pisi-kaki helyzet.

chaous.jpgFotó: Ebay

Amikor gyereked születik, azt hiszed, nagyjából tudod mi vár rád. Aztán rájössz...  de már késő. Nem is tudod mennyire! Hiszen bármennyire sokkoló a valóság, valójában minden egyes percét imádod. (Persze van, amit inkább utólag.) És ez őrület. Mert épeszű ember nem vállalja önként az alvásmegvonást, a hosszan szoptatást, a fogzást, a dackorszakot, a szobatisztaságot, a sürgősségit, az iskolaválasztást, a kamaszkort és a kirepülést. 

És amikor már úgy érzed, kezdesz belejönni: milyen jó lenne neki egy testvér...! Én naív, azt hittem, hogy felkészültem. Vagy legalábbis próbáltam. Aztán másodjára is pont ugyanannyira kemény, mint amennyire fantasztikus. És ami az egészben a leghihetetlenebb: már kettőnek kellesz egyszerre.

Hogy lehet az, hogy a második gyerekkel mégis könnyebb? A válasz egyszerű: mert az első már kitaposta az utat.  Konkrétabban fogalmazva, betörte a szüleit. Mert az nem úgy megy ám, hogy a munka, a társas kapcsolatok és a szabadidő jól bevált, kiegyensúlyozott kis háromszögéből egyszer csak átkerülünk a boldog családi körbe, ahol mindenki szuper komfortosan érzi magát. A család témát, a szülőséget mindenki tanulja. És az első gyereknél még rengeteg sokk éri a szülőket.

Attól a perctől kezdve, amikor először hallod őket felsírni, tudod, hogy az élet már nem rólad szól. És boldogan vállalod. Akkor is, ha pár óra alvás után még a legszelídebb angyalok is képesek fúriává változni. Akkor is, ha a gyereknek mindig akkor kell kakilnia, amikor végre nekikezdenél a vacsorádnak (de hát végre nem pelusba, éljen!). És mikor végre elalszanak, és nekikezdhetnél a felnőtt életednek, már annyira fáradt vagy, hogy csak fogat mosni van erőd és jó éjszakát kívánni a férjednek.

Egy kicsit elveszítjük önmagunkat. Beszippantanak a kisbabás évek. Mindig időhiányban vagyunk, pedig az egész nap arról szól, hogy próbáljuk jól szervezni, aztán újratervezni, aztán átszervezni. Totális hang- és zűrzavar az egész, a saját gondolatainkat sem halljuk, és minden nap megfogadjuk, hogy inkább elköltözünk egy lakatlan szigetre.

De tudjátok mit? Legalább annyit adnak ezek az évek, mint amennyit elvesznek. Mert lehet, hogy kicsit elfelejtettem, mit jelent önfeledten mulatni vagy felelőtlennek lenni, de megtanultam kiállni a gyerekeimért, a családunkért és ezáltal magamért is.  Nem kapok fizetést (amit kapok, azt inkább hagyjuk) és szabadságot, de tudom, hogy minden egyes öleléssel és puszival többnek és többnek érzem magam. Mindig kevés az időm magamra, mégsem kaptam soha annyi kedves bókot és feltétlen szeretetet, mint most.

Mi a karantén időszak elején váltunk négyfős családdá, és bár embert próbáló hetek voltak, azt hiszem, mindannyiunknak jót tett. Apa több időt tölthetett a gyerekeivel, és megismerhette a második fiát. Anya nem lett depressziós a szülés után, mert folyamatosan egymás hegyén-hátán voltunk, és esélyem sem volt belesüppedni a kisbabás magányba. Marci nem igazán volt féltékeny, mert a kijárási korlátozás alatt csak magunkra számíthattunk. Kistesó pedig egy zajos, zűrös, de szeretettel teli családban kezdte az életét.

Arról nem beszélve, hogy az a kapocs, amit a fiaim között látok, életem legnagyobb boldogsága. Hihetetlen, hogy a kis vacakok között milyen kötelék van már most is... Marcinál néha elszakad a cérna, naná. De azt a gondoskodást és kedvességet, amit az öccse irányában tanúsít nap mint nap, lehetetlen felülmúlni. Valami ilyesmit képzeltem, mikor Kistesó még csak pocakban volt, és mióta megszületett, minden egyes nap hálát adok érte, hogy ők ketten ott vannak egymásnak, és nekünk.

A második gyerekek elfogadóbbak. És ennek egész egyszerűen az az oka, hogy ők már családba születnek. Attól a pillanattól kezdve alkalmazkodnak, hogy megfogantak. Nem úgy születnek, és nőnek fel, hogy minden gondolatunk csak körülöttük forog... És mégis. Mégis ugyanazt a szeretetet kapják, mint az elsők. 

Kistesó megérkezik

A második szüléstörténetem

Anyák napja van. El sem hiszem, hogy már négyen vagyunk, és kétgyerekes anyuka lettem. Hetekkel ezelőtt történt, de a film azóta is folyamatosan pörög bennem a szülésről. Mert bár nehezítettek voltak a körülmények, most jó élmény volt. Hálás vagyok. 

Este kilenckor folyik el a magzatvíz. Felhívom a szülésznőmet, abban maradunk, hogy otthon szeretnék vajúdni. Tudom, hogy a férjem most nem lehet velem a szülésnél, ezért minden percet ki szeretnék élvezni, amit még együtt tölthetünk. Nagymamának mondom, hogy nem kell sietnie, de persze egyből befut - ő marad az alvó Marcival.

Ott állok a Szülészet-nőgyógyászat épülete előtt, hajnali kettőkor, nagy pocakkal, és kétségbeesetten ölelem a férjemet. Magamba akarom szívni az illatával együtt az összes nyugalmát, minden csepp értünk érzett szeretetét. Mert nekem most ennyi jutott. Egy ölelés a kapuban.

Pozitív gondolatok. Szerencsés vagyok, mert a férjem az első gyerekünk születésekor végig velem volt. Mert ott aztán tényleg elveszett és összetört voltam, nagy szükségem volt rá. Most ismerem a kórházat, a szülőszobát, nem csak választott orvosom van, hanem szülésznőm is. Másodszor csinálom. Menni fog. Pozitív gondolatok.

A szülésznővel egyszerre érünk be. Hogy miért sírok? Erre sok mindent tudnék mondani, járványról, kórházi vezetésről és női jogokról... de csak annyit tudok kibökni: nem bírom a búcsúzkodást. Igen, a magzatvíz elfolyt, teljesen tiszta. Beöntést, köszönöm, nem kérek. Fájások már nem igazán vannak, otthon jobb volt a helyzet. Hogy hány ujjnyi? Oh. Az nem sok... Hogy a meleg vizes zuhany segíthet? Már vetkőzöm is.

Telnek az órák. Zuhanyzom. Ctg. Relaxálok. Gyere babám! Chatelek a férjemmel. Tolom a szőlőcukrot. Jön a szülésznő. Méhszáj nem halad. Zuhanyzom. Ctg. Elszundítok. Marci közben belázasodott... Felkel a nap. A szülésznőm bíztat. Guggolok. Táncolok. Méhszáj változatlan. Zuhanyzom. Vizualizálok. Gyere babám! Ctg. Semmi. Szőlőcukor. Fáradok... A fájásokat mintha elfújták volna, csak a meleg vizes zuhany után érzek valamit, szinte semmit. Ki kell tartanom! 

Reggel hétkor az orvosom még mindig sehol. És már nem is fog jönni. Otthoni karanténban van, nemrég külföldön járt. Az meg hogy lehet?? Az ügyeletes doki érkezik. Nagyon kedves, de egyáltalán nem kérdésként fogalmazza meg, hogy inditsuk az oxitocint. Bólintok. Tíz órája folyt el a magzatvizem, ilyenkor ez a protokoll. Azon kívül nem merülhetek ki megint még a tolófájások előtt. Kell az erő!

Hat az oxi. Mit hat, kikészít! Végre fájások. Végre tágulás. Csak egy ujjnyit haladtunk. Hát én mindjárt elsírom magam. A szülésznőm bíztat: második baba, minden gyorsabban fog történni. Mondjuk eddig nem ez történt, de így legyen! Elsírom magam, most tényleg. Ez fáj. Ez nagyon fáj, és mégsem haladunk sehová. A férjemet akarom! Utálom az egész világot, hogy nem lehet velem. Tíz óra után pár perccel írom neki az utolsó üzenetet. Aztán beindul a folyamat, a testem emlékszik, majd szétrobban a fájdalomtól. A férjem visszaír, de már nem kap választ. Javában tart a kitolás.

Oké. Így, még életemben nem fájt semmi. Az elsőnél annyira nem voltam magamnál, úgy raktároztam el az emlékét magamban, mint egy rossz, de kitörölhetetlen horrorfilmet. Nem én irányítottam, csak megtörtént velem. És nem szépült meg.

De ez... ez most annyira valóságos! Műszakváltás volt, már más az ügyeletes orvos, ezúttal egy nő. Ott van velünk az én szülésznőm és egy másik szülésznő is, aki törölgeti a homlokomat. Három nő vesz körbe. Nem tudom megfogalmazni, milyen érzés. Erőt adnak. Két tolófájás között valahogy eszembe jut, hogy - amennyit törődik velem - a szülésznőm most a férjem is, és ezen jót nevetünk. Magamnál vagyok, küzdök, a fájások közti szünetek mindig visszarántanak a valóságba. Szerencsés vagyok, mert már tudom, hogy bármelyik percben véget érhet a pokol, hogy megkezdődjön a mennyország. Érkezik a kisbabám. A második. Sikerül, másodszorra is. Életet adok. Köszönöm!

A szülésznő rám teszi a kisfiamat, és betakarja, majd megkérdezi, hogy nem akarom-e felhívni a férjemet? Hálás vagyok neki, hogy számon tartja, gondol rá. A kisbabám még mindig sír, amikor felhívom az apját, aki (azt hiszem) szintén elkezd sírni. Ennyi síró pasit!

Kistesó végig a mellkasomon maradhat, amíg rendbe tesznek. Hatalmas elégtétel. Kicsit csalódott vagyok a gátmetszés miatt, de ma már büszkeséget érzek inkább. Mert végig kitartottam, nem volt hasba könyöklés. Mert megcsináltuk Apa nélkül. Megkapjuk az aranyórát. Csak mi ketten, és megszűnik a világ. Hát szia, Kistesó!

Másodszorra annyira más minden. Szülés után van erőm enni és zuhanyozni, és a saját lábamon sétálok le a gyermekágyas kórterembe. Próbálok pihenni, de nem sikerül. A kisbabámat akarom. Elmegyek érte az újszülöttekhez, kitolom a szobába, magamhoz ölelem és végre úgy érzem: megérkezett. Megérkeztünk.


anya_k_napja.jpeg

Fotó: marciesmas©

süti beállítások módosítása